Spirituális ellenforradalmat! – Mandiner jövőváró III.

A Mandiner az elmúlt napokban különböző irányultságú véleményformálók cikkeit közölte az elmúlt négy év értékeléséről. A választás után rátérünk a következő, 2014-2018-as ciklusra: egy új cikksorozatban a Mandiner szerzői, bloggerei mondják el, mire számítanak, mit várnak, mit várnak el a következő évektől a magyar politikában.

*

A közösségek önszerveződésének elősegítését (ahol lehet az állam visszahúzódásával, ahol kell, aktív segítésével), több kapitalizmist, jogérvényesítést, az igazságszolgáltatásban rendpártiság folytatását, a nemzeti gondolat megtartását. Állam és egyház folytatódó együttműködését, spirituális ellenforradalmat, decentralizációt, nagyvonalúságot. Értékelvű pragmatizmust. Hazát a magasban, de itt lenn, a Földön is.

Ezeket szeretném. Száznyolcvan fokos fordulatra nincs szükség, de némi pályamódosításra talán igen.

*

Többet vártam az előző négy évtől, vagy pontosabban szólva: pár témában kicsit mást vártam. Nem is néztem olyan lelkesen a választások elébe, mint 2010-ben. Mivel sok újat az ügyben nem lehet mondani, csak címszavakban értékelnék: a gazdaságpolitika „neoliberális” csomagját támogatom, egykulcsos adótól a segélycsökkentésig. Az állam- és magánszféra közötti határok elmosódása viszont aggaszt. Az állambácsi odamegy és elintézi központosító modellje nem jön be, persze sokaknál erre van igény. A centralizáció növelését a közoktatásban riasztóan rosszul sikerültnek és húsba vágónak tartom, a KLIK és az igazgatói hatalom feldarabolása félresikerült lépéssorozat volt. A szimbolikus és a kultúrpolitikában úgyszintén fifty-fifty az arány, a fideszes keménykedés nem elegáns és a célját sem fogja elérni. Vidnyánszky Attilával semmi bajom nincs, sőt. A Trianon-emléknap, az alkotmány (bár vannak kifogásaim), Budapest megújulása és más lépések szimpatikusak voltak, ahogy a családpolitika és az igazságszolgáltatásban a kemény kéz politikája is (három csapás, például). Az új egyházügyi törvény is pozitív, régen várt lépés volt, ahogy a határon túliak kettős állampolgársága és szavazati joga is. Egyikben sincs semmi európaiatlan.

Apropó, Európa: egyrészt szimpatikus ahogy Orbán belevágja Cohn-Benditék arcába, hogy a család, a munka és a kereszténység európai érték; másrészt sok volt a kommunikációs bozótharc (persze hangulatomtól függően az EU-szkepticizmusom időnként hajlamos kilengeni Farage-ig). Az új választási rendszer sem problematikus. A keleti nyitás gazdaságilag rendben van, de politikai ideológiákat ne importáljunk onnan. Devizahitelesek megsegítése: kapufa. Rokkantnyugdíjak felülvizsgálása: szükséges volt.

*

De minek örülnék a következő négy évben? Akár kétharmad, akár nem, ciklus elején meg kellene lépni pár népszerűtlen lépést. Meg kellene szüntetni a nyugdíjasok ingyen utazását, be kellene vezetni egyfajta vizitdíjat a hipochonderek ellen, az egészségügy finanszírozásának megtámogatására. A válságadókat lassan megszüntetném és csökkenteném a bürokráciát. Reménykedem, hogy a győztes választás után, az új választási rendszer debütálásával esetleg alábbhagy a Fidesz kultúrharcos kedve, és tényleg nagyvonalúbb és alázatosabb lesz, ahogy azt 2010-ben ígérte Orbán. Egy sas nem kapkod legyek után – ne is kapkodjon. A kicsinyes játszmákat, amelyek rossz vért szülnek, el lehetne felejteni. Meg lehetne próbálni elmozdítani az országot a „közösségek gondoskodjanak magukról” elve felé, éljen a szubszidiaritás. Sürgősen kezdeni kell valamit a Jobbikot támogató, leszakadó régiókkal.

Nem látom sehol az Orbán-kormány és a Fidesz őrült nacionalizmusát. Nemzeti retorika, az van – helyesen. Kurucos retorika van – nem szeretem, de ne lepődjünk meg, hogy egy szabadságharcos hagyományú országban, egy tömegdemokráciában nem vált a hatalmon lévő párt labanc retorikára. Egyébként utóbbi esetben ez volna a baj a baloldal számára, erről sopánkodnának. Igen, nemzeti retorika van, de sehol nem látom az idegengyűlöletet a régi-új kormánypártban. Keresztbe tettek a nemzetiségeknek? Nem. Ugyanúgy érvényben van az antalli nemzetiségi politika. Vannak nemzetiségi önkormányzatok, kisebbségi településtáblák, nemzetiségi iskolák... mi kell még?

Kereszténység: igazából nem érdekel, mennyire őszinte a kormánypártok kereszténysége. Az intézkedések és a szellemiség érdekelnek; hogy ők magukban mit gondolnak, arról majd elszámolnak a Jóistennel. Azt hiszem, van egy témakör, amiben felzárkóztunk a nyugathoz, és ez az Orbán-kormánynak köszönhető. Abban zárkóztunk fel, hogy itt is megy a vita arról, milyen szegénypolitika a keresztény szegénypolitika. Mert akármennyire is irtózik a baloldal a keresztény jelképektől az alkotmányban, arra azért volna igénye, hogy a kiüresített, szekuláris jótékonykodássá redukált kereszténységet állami politika szintjére emelje. Nos, szerintem – hogy nyugati konzervatív közhelyeket idézzek – nem az államnak kell szolidárisnak lenni az állampolgárok pénzéből, hanem az állampolgároknak egymással. Azaz a szociális politika munkaelvűbbé és teljesítményelvűbbé tételében semmi nincs, ami ellentétes volna a kereszténységgel és a szolidaritás elvével.

A jobboldaliságról annyit: lehet mutogatni nyugati konzerv példákra, kizárólag gazdasági szempontokat emlegetve (lásd Bokrosék): a konzervatívok (aminek Orbánék nem szokták hívni magukat) viszont jellemzően nem éppen a gazdaságpolitika primátusát vallják. Sokkal jobban érdeklik őket a kulturális és más ügyek. Például: jog, rend, nemzet. Tessék csak nyugati konzervatív szerzőket olvasgatni, időnként tombol bennük az orbánizmus. Remélem, hogy az ember természetéről zajló vitákban Orbánék maradnak a keményvonalas konzervatív állásponton, sőt, igazából még keményíthetnének is (abortusz). Eljöhetne egy spirituális restauráció ideje is, bár ezt inkább a pszichodráma-csoportokra és az egyházakra bíznám.

Idézném Tony Abbottot, aki 2013 szeptembere óta Ausztrália miniszterelnöke: egykor papnak készült, és csak „őrült szerzetesként” emlegetik (egyébként családos ember). A baloldal azt tartja róla, hogy „az egyik legradikálisabb jobboldali konzervatív vezér, akit a Liberális Párt kitermelt magából”. Abbott politikai hitvallása a következő: „A Koalíció ösztönösen a szélesebb döntési lehetőségeket és a nagyobb szabadságot támogatja, de ugyanakkor kiállunk az idő mércéjét kiállt értékek és intézmények mellett is. Megfontolt ítéletünk szerint az emberi boldogságot akkor tudjuk a leginkább kiteljesíteni, ha a kormány ismeri a határait. A miénk egy természetes, eklektikus politikai hitvallás, amit a legjobban értékekre alapozott pragmatizmusként jellemezhetnénk. (...) Nem feltétlen szeretnénk olyan kormányt, ami kevesebbet tesz az emberekért, de biztosan szeretnénk, hogy az embereknek legyen lehetősége többet tenni magukért, mert ez az az út, amivel erősebb közösségek épülhetnek. A közösségnek, ami több időt és pénzt költ a helyi kórházra vagy iskolára, annak több lesz a társadalmi tőkéje és erősebb a szociális szerkezete, mint annak, amelyik nem.”

Ilyen szellemű kormányzás lenne a leghelyesebb a következő években. Nem konzerválni, hanem konzervativizálni kell a magyar közállapotokat a következő négy évben. Ha tetszik, óvatosan visszatérni az 1998-2002-es kormányzás vezérfonalaihoz, hogy szép lassan lelkileg és anyagilag tovább tudjon renoválódni az ország. Hosszú, de megspórolhatatlan folyamat lesz. A fentiek szellemében teret kell engedni a spirituális-mentálhigiénés ellenforradalomnak. Ha tetszik, lehet ezt nevezni restaurációnak is. 

Végül egy virtigli népboldogító ötlet, amiben egyesül patriotizmus, nemzetek felettiség, teljesítményelv, közösségiség, urbánus és népi gondolat, elitizmus és populizmus, testedzés és az egészséges férfivá-nővé nevelés, munka és duhaj jókedv: kötelező néptánc.