A szentté avatás azt jelenti, hogy az Egyház hivatalosan elismeri és kijelenti, hogy a szentté avatott illető üdvözült, a mennybe jutott, azaz élvezi Isten állandó társaságát – és ezzel engedélyezi, hogy a katolikusok rendszeresen megünnepeljék az illetőt, valamint templomokat nevezhessenek el róla. Persze ilyen emberből sokkal több van, mint ahányat szentté avattak: számos katolikus emlegeti, hogy a nagymamája biztos a mennyben van. Ami miatt nem avatnak mindenkit szentté, akit azzá lehetne, az az, hogy egyrészt azt is nézik, hogy az illetőnek van-e eleve valamiféle emlékezete, kultusza: olyanokat nem avatnak szentté, akiket nem övez eleve tisztelet, nincs »szent emlékezete«. Ez a hagyományra hagyatkozás. Másrészt azt is figyelembe veszik, hogy milyen aktuális üzenete van az illető életének: érdemes-e valamilyen okból nyilvánosan és hivatalosan példaképként állítani az emberek elé. A boldogok ugyanúgy szentek, csak a hivatalos egyházi ünneplésük, a kultuszuk csak egy-egy országban engedélyezett; a szenteket az egész világegyház ünnepli. (...)
Miben segíthetnek a szentek, a szentté avatások ma?