„Úgy látom, a mai magyar társadalomnak nem az a legnagyobb kihívása, hogy jó politikusokat teremjen, hanem hogy jó választópolgárokat: párbeszédre, szolidaritásra és nyitott végű kérdések – frusztrációmentes – megvitatására képes választópolgárokat. Ezt sajnos nem spórolhatjuk meg! Bármennyire is fájdalmas, a szubszidiaritás elvét először magunkon kell megvalósítanunk. Ami a közvetlen környezetünk alakulását jelenti, és ami a saját felelősségünk ebben, azt másra át nem háríthatjuk, azt mástól el nem várhatjuk. Ezzel sajnos igencsak adósai maradtunk magunknak. A 25 év legnagyobb kudarca nem az, hogy megbuktunk az érettségin, hanem hogy el sem mentünk vizsgázni…
És akkor most jöhetnek a kínos kérdések, amik őszinte reflexióra várnak:
Vajon fel tudunk-e mutatni egy olyan gondolkodó polgári, civil réteget, amelyik pártszimpátiától függetlenül képes a párbeszédre, az építő jellegű kritika megfogalmazására? Vajon a mai magyar politikai elit minden esetben olyan eszköztárral dolgozik-e, amit választópolgárokként valóban jóváhagyunk? Az egyformaságtól való félelemben vajon miért fosztjuk meg magunkat az egység lehetőségétől? Vajon a személyes és társadalmi konfliktusaink éretlen kezelései összefüggnek egymással? A saját tapasztalataink adódnak össze egy politikai sémává, vagy a politikai minta lesz a társdalom előtt normaképző? Vajon miért nem vagyunk képesek társadalmi szinten az elfogadásra, ami nem belenyugvást vagy kritikátlanságot jelentene, hanem csupán a valóság tiszteletét? Csak a személyes világunkban megélt változások fakadnak az elfogadásból vagy a társadalmi szintűek is?”