Egy életerős, hiteles baloldalra ugyanis annyira szüksége van az országnak, mint egy falat kenyérre. Nem kívánom azt az országot, ahol a Fidesz váltópártja a Jobbik, és nem igazán reménykedem olyanban, ahol ez a párt önmagában az LMP.
Azt, hogy én mit várnék a harmadik Orbán-kormánytól, ha egy tündérmesében élnénk, már nagyon jól leírta helyettem Bakó Bea és Fekete Balázs. Magyarország azonban nem tündérmese: Orbán Viktor azt mondta, folytatják. Tehát se konzervatív kormányzásra, se a posztszocializmustól való elszakadásra nem számítok. A magyar választó nem ezt zabálja, hanem a rezsicsökkentést meg a háborút. Reménykedni azért lehet. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy észhez tér-e végre magyar baloldal a következő négy évben.
2010 akkora baloldali bukta volt, hogy minimum 2018-ig visszhangzik, pláne úgy, ha semmit nem változtat a felálláson. Az elmúlt négy évben néha már olyan érzésem volt, hogy a teljes ún. demokratikus ellenzéket Orbán Viktor mozgatja a háttérből, mivel ennél jobban nem lehetett volna a miniszterelnök kezére játszani. Teljesen felesleges volt átszabni a választási rendszert: lenullázták ezek magukat.
A választást ugyanis nem az unfair választási rendszer döntötte el, az maximum a kétharmadról határozhat. A tudatosan félőrült Gyurcsánnyal; az ebben a politikai környezetben reménytelen, színtelen-szagtalan Bajnaival; a miafenétkeresezmégmindigitt Fodorral felálló MSZP eleve esélytelen volt a győzelemre. A PM-eseket ki is felejtettem, nem véletlenül – aki ellenzékben ennyire le tudja nullázni magát úgy erkölcsileg, mint politikusilag, az nem éppen jó donor a vérfrissítéshez. Szóval a szereplők, az időzítések, a bizonytalankodás, a valódi üzenet hiánya a régi választási rendszerben is vereséghez vezettek volna.
Mesterházy azonban a több évig tartó bénázás, valamint a szárszói gerontokraták kezdeti zárótüze ellenére egészen kikupálódott, és gyakorlatilag nem is olyan rosszul hozta ki a pártot a ciklusból. Nem kellett lemondania, az öregek egy részét kiütötte, a pártot újraszervezte, az Együtt meg a DK pedig feltehetőleg frakció nélkül marad. Úgy tűnik, hogy mind Mesterházy, mind az MSZP megkerülhetetlen lesz, ha a baloldal végre valóban kész a megújulásra. Ehhez azonban először is el kell takarítani Gyurcsányt, mert legyen bármennyire is szórakoztató, és legyen néphülyítésben OV egyetlen igazi ellenfele, semmi szüksége rá a baloldalnak. Teher, súly, ami visszahúz; brand, ami többet visz, mint amennyit hoz. Ha Gyurcsány valóban felelősséget érezne az ország iránt, maga vonulna vissza.
Aztán záros határidőn belül nyugdíjba kéne vonulniuk a fent említett szárszói gerontokratáknak, valamint a Hivatásos Aláíróknak. Ez a két, egymást átfedő csoport anakronizmus, a Fidesz által – erőszakkal – újrarajzolt erőtérben be kellene látniuk, hogy a magyar baloldal megújulása érdekében itt az ideje elvonulni Farkasházy nyaralójába, és magukra zárni a kertkaput. Vihetnék Nagypál Anikót is például, meg Lovas Zoltánt és még sok mindenkit. Én még adóforintot is áldoznék e nemes célra: kapjanak ezek a kedves bácsik meg nénik valami kutatómunkát meg egy könyvtárat, aztán helló. Az elmúlt négy év egyik pozitív hozadéka a kevés közül pont az, hogy a választók jó részét nem befolyásolja már ez a fennhéjázó, jozefinista társaság. Igaz, a jobboldali konkurenciájuk sem jobb.
Itt kell kitérni Schiffer Andrásra és az LMP-re, akiket ugyanez a fenti társaság igyekszik egyre kétségbeesettebben a Fideszhez kötni, csak azért, mert nem feküdt be a doktrínáknak. Végigzongorázták ezt a játékot már egyszer, pont húsz éve egy másik párttal és vezetőjével is; olyan sikeresek voltak, hogy most ez a párt a második kétharmados kormányzására készülhet. Az LMP sem lehet azonban elégedett magával: a két tűz közötti kitartás arra volt elég, hogy a 2010-es baloldali protestszavazók behúzása, majd elfordulása után 2014-ben jobboldali protestszavazókkal jusson be a parlamentbe. Az ökopolitikának képviselete lehet a parlamentben, támogatottsága azonban aligha 5%-os: a kérdés az, hogy melyik térfélen van több esélye középpárttá válni Schiffer és Szél pártjának.
A magyar baloldalnak először is egy friss, új üzenetre van szüksége, ha meg akarja verni a Fideszt, az meg ezekkel az arcokkal nem fog összejönni. Szüksége lesz arra, hogy kilépjen a történelemkönyvek nyomán folytatott árokásásból, ha valamilyen területen felül akar emelkedni a Fideszen és változtatni a politizálás minőségén Magyarországon. Aztán persze szüksége lesz egy olyan vezetőre, akiben lehet hinni. Ez akár Mesterházy is lehetne, de két bukott választás után lehet, hogy érdemes lenne felépíteni valaki mást.
Egy életerős, hiteles baloldalra ugyanis annyira szüksége van az országnak, mint egy falat kenyérre. Nem kívánom azt az országot, ahol a Fidesz váltópártja (már ha van neki olyan) a Jobbik, és nem igazán reménykedem olyanban, ahol ez a párt önmagában az LMP. Belátás, vérfrissítés, generációváltás: sőt mi több, korszakváltás kell a baloldalon, hogy ne menjen tönkre végleg minden. Amíg ugyanis nincs ellenfél, Orbán Viktor azt tesz, amit akar, a választópolgárok pedig még csak nem is tiltakoznak ellene.
Egy kis segítség: a baloldali korszakváltás kezdődhetne például a Hócipőtől való teljes és végérvényes elhatárolódással.
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
„Minket nem lehet elhallgattatni” – mondta Kocsis Máté.
Komoly vita alakult ki a várható listás szavazatok számait illetően Mráz Ágos Sámuel és Róna Dániel között.
A techmilliárdos az X-en posztolta újra a bizonyító erejű posztot.
Ha már egy fullbalos elemző is lehűti a támogatói kedélyeket azzal, hogy unja már az ilyen elemzéseket, mert egyszerűen nem igazak, akkor legalább engedtessék meg a kételkedés joga.
A 21 Kutatóközpont azt állítja, hogy a választópolgárok 28 százaléka Fidesz-szimpatizáns.
Háború, Ukrajna, migráció, adóemelés.
A férfi szinte a semmiből sétált fel a miniszterelnök mellé.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
