„Keresztényként mindez kicsit könnyebben megy. Mi ugyanis tudjuk a titkot: az élet értelme nem abban áll, hogy görcsös kézzel ragaszkodjunk az Istentől kapott ajándékokhoz – az időhöz, pénzhez, egészséghez stb. Sokkal inkább ezek bőkezű osztogatása, számolatlan szórása vezet a teljességre. Aki tudatosan keresi az alkalmat, hogy olyasvalakin segítsen, aki nem tudja viszonozni, Jézus Krisztust szolgája. Aki pedig – akár csak egyetlen találkozás idejére is – a másik embert állítja a középpontba, érte áldozódik: Istennel találkozik általa. Ajándékai helyett maga Isten lesz osztályrésze.
A feladat: áldássá válni
Néha vonakodunk az önfeladástól. Megtagadjuk a kiüresedés szükségszerű folyamatát azzal, hogy görcsösen ragaszkodunk a világ dolgaihoz: az egészséghez, az élethez, az aktivitáshoz. Ilyenkor saját teljesítményeink, sikereink és eredményeink kerülnek az előtérbe. Végső soron tehát saját fontosságunkra kerül a hangsúly – ez pedig bizony csapda a lelki életben. A spiritualitás világában ugyanis paradox törvények érvényesülnek: itt az iga édes és a teher könnyű; az erős gyenge és a gyenge lesz erőssé; életét pedig csak az találja meg, aki elveszíti azt. A teljesség csak lemondás árán szerezhető meg: a belső gazdagságra vivő út a szegénységen át vezet, és bizony a semmi szakadékán kell átgázolni, hogy a halálból a feltámadásra jussunk.
Aki örömmel, bölcsességgel és szeretettel visszavonul, az engedi, hogy az élet tovább bontakozzon körülötte. Az ilyen ember élete áldássá válik. Persze nem a saját erőnk képesít erre. Lépésről lépésre tanulunk meg Vele együttműködni. Ám aki önként simul bele Isten akaratába, azt Jézus Krisztus munkatársává fogadja. Az Úr onnantól kezdve az ő lábát, az ő kezét, az ő száját használja. Az erő és az áldás, ami általa sugárzik, nem önmagától jön, hanem Isten kegyelméből származik. Azé a Krisztusé, aki az első húsvét hajnala óta »szelíden árasztja az örök megváltás fényét«, s él és uralkodik – mindörökké!”