„A bíróság ugyanis többek között olyan tényszerűen valótlan és alátámasztatlan állításokat rögzít, hogy »nem elhallgatható tény a cigány származásúak között az elkövetőek aránya«. És ami a legsúlyosabb, hogy okszerűtlen spekulációi során végül arra a következtetésre jut, hogy:
»A „cigányság” mint kategória nem elsődlegesen faji alapon értelmezhető, hanem az ekként jelzett életformát követő, faji hovatartozástól függetlenül a lakosságnak egy elkülönült, a többségi társadalom hagyományos értékeit és a már hivatkozott jogszabályok által is védett értékeket semmibe vevő csoportjaként, akik egy bizonyos munkakerülő életforma, a magántulajdont, együttélési normákat nem tisztelő erkölcsi felfogás követői«.
Ha ez így lenne igaz és amennyire lehet, objektív, akkor a bíró alátámasztaná az indokolásban. De nem teszi – persze azért, mert mindez jogilag és szociológiailag nem verifikálható képtelenség. Ha pedig a bíróság ilyen módon alátámasztatlan megállapításokat tesz, akkor óhatatlanul felmerül az a logikus következtetés, hogy a bíró szubjektív értékítéletét emeli be a mérlegelésbe. A kettő együtt pedig – vagyis a szubjektivitás és a rasszista tartalom – különösen elfogadhatatlanná teszi az indokolást.
Egyfelől rombolja az ítélkezés pártatlanságába vetett bizalmat: hogyan bízhat bárki igazságos ítéletben, ha a bíró személyes ideológiája, vagy ízlése alapján dönt és nem jogszabályok szerint? Ilyen alapon, ha egy bíró utálja az autósokat, akkor hogy dönthet egy közlekedési balesetről? Másfelől, ha a bíró személyes értékrendje felülírja az egyenlő emberi méltóság alkotmányos követelményét (cigányok=bűnözők), akkor ez, ha lehet, még károsabb – hogyan bízhat egy cigány felperes, vagy vádlott abban, hogy nem a bőrszíne fog számítani, amikor megszületik ügyében a verdikt? Mindez felveti a bíró alkalmasságát. Persze nem egyszerű kizárni az előítéleteket, sőt, ez az ítélkezés egyik leg embert próbálóbb része. De nem is kell mindenkinek bírónak lennie. Nem mindenki alkalmas rá.”