Mint egy osztálytalálkozó

„Ezen a lemezen több társadalmi problémát is érintesz, például a kivándorlást.

Persze, hogy érintem. Ha jól emlékszem, Spiró György mondta, hogy ő azért van személyesen megsértődve, mert a közönségének az 50 százaléka kiment külföldre. Nyilván nekünk is, mert sokszor látjuk azt, hogy ha olyankor játszunk valahol vidéken - karácsony táján, hosszú ünnep idején -, amikor akár Pestről vagy akár messzebbről hazamennek a szülőhelyükre az emberek, a nézőszám akár a duplája is lehet a szokásosnak. A vidéki koncertlehetőségek nagyon beszűkültek, egész megyényi területekre nem tudunk elmenni. A kilencvenes években még nem nagyon voltak ingyenes, ún. lakossági koncertek. Most egymás seggéből lógnak a gasztro- meg mittudomén, milyen fesztiválok, és ezek bizonyos értelemben tönkretették a fizetős koncertpiacot. Nincsenek művelődési házak, nincsenek klubok és nincsenek fórumok. És még csak nem is mi érezzük annyira ennek a hátrányait, hanem inkább a fiatal, kezdő zenekarok. Meg azok, akik nálunk egy fokkal rétegebb zenét játszanak, ami persze csak ebben az országban rétegzene. Májusban tervezünk koncertezni a Kispállal Londonban, és az olyan lesz, mint egy osztálytalálkozó. (...)

Az Ollé ollé című számban megemlíted Ákost, ami engem azért ért váratlanul, mert azt hittem, hogy a verbális ütésváltások már megszűntek köztetek.

Lecsengtek részemről, mert az egésznek egy idő után politikai felhangjai lettek. Eleinte ez egy jó játéknak tűnt. Mi egy generáció vagyunk, és akár azt is mondhatnám, hogy két példaértékű karriert futottunk be - lehet csinálni így is, meg úgy is. Az ember próbálja a saját művészi attitűdjét védelmezni, de aztán lett ennek egy politikai felhangja, pontosan akkor, amikor egy tusványosi kirándulás után, ahol ő is fellépett, megtalált engem. És az ezt követő úgymond jobboldali sajtóhullámot én nem nagyon értettem. Azt gondoltam, hogy akkor ennek most már más a tétje, mert az egész kapott egy világnézeti, politikai mellékzöngét. És akkor úgy voltam vele, hogy innentől ezt már nem érdemes folytatni, és ez már nem az, ami engem érdekel. Olyasvalami lett ebből, amit én próbálok kikerülni. A 2010-ben kapott Kossuth-díjam azért megváltoztatott egy s mást. Bizonyos értelemben persze jó ilyen díjat kapni, viszont onnantól egy csomó mindent nem engedhetsz meg magadnak. Például ilyen beszólásokat. Az emberekben, gondolom, van egy kép arról, hogy miféle ember az, aki Kossuth-díjas. Öltönyben jár, komoly művészeti problémák felhőzik a homlokát, próbál disztingváltan, értékek mentén fogalmazni, píszí lenni, satöbbi. Nekem ez egy nehéz szerep, ami valamilyen módon korlátozta a személyiségem kiteljesedését. Mondjuk úgy, hogy én nem vagyok egy olyan csávó, aki túlságosan tekintettel van a mondatai következményeire. Amúgy persze igen, de a hajlamaim szerint nem.

Ezt a dalt én végül nem is akartam rátenni a lemezre, és a Rezső is azt mondta, hogy ő nem akar olyasmit rárakni, ami ennyire áthallásos és túlságosan aktuális témákat feszeget. Végül aztán az Ambrus mondta, hogy „ne hülyéskedjetek, tegyük már rá!”. Bizonyos értelemben én sem bánom, hogy nem maradt le, viszont lehet, hogy ez tényleg nem túl elegáns gesztus. De én nem is akarok annyira elegáns lenni. Vannak olyan lelkes Fidesz-szavazó ismerőseim, akik azt mondták, hogy »jó a lemez, de ezt azért nem kellett volna«. Ebben az egészben az a szép, hogy ezt a szöveget még akkor írtam, amikor szó sem volt arról, hogy Ákos 2013. augusztus 20-án fellép a tűzijáték előtt. Végül aztán utána lépett fel, szóval nem mindenben igazolt engem a történelem, de azért nagyon megtetszett nekem, hogy ezt majdnem telibe találtam. Prófétaként szerettem volna bevonulni a poptörténelembe (nevet)! Én amúgy azt gondolom, hogy ha mi haverok lennénk az Ákossal, akkor ezen az egészen egy jót röhögnénk, és remélem, hogy ő amúgy is egy jót röhög rajta.”