„A politika rá van szorulva a szektaszervező aggastyánokra, cserébe nem borítja föl természetes élőhelyüket. Az akadémiai világot, a professzorközpontú felsőoktatást, a kulturális intézményrendszer nagy részét, az állami minősítő és engedélyező intézetek és testületek többségét, a dotált nyomtatott lapkiadást – szóval mindazon szférákat, ahol nem történt rendszerváltás. És nem is történik ilyesmi, legföljebb a rendszeren belüli súlyponteltolódás, lévén a magyar közélet teljesen kiszolgáltatott a gerontokráciának. Akadnak ennek egyéb jele is.
Friderikusz is éles szemmel vette észre, hogy – idézem – »jó ideje szinte minden tudósítás megemlíti, hogy egy-egy politikai összejövetelen, nagygyűlésen milyen korosztályi összetétel volt jelen, azaz legtöbbször az adott nagygyűlésen csak nyugdíjasok vannak«. Ám merőben téves következtetést von le ebből: »a nyugdíjas itt egyértelműen a csökkentértékűvel azonosítható, tehát ódivatú, fejlődésellenes, retrográd, és így tovább, akiknek el kellene már húzni a közéletből, körülbelül ez a konnotációja a dolognak«. Konkrétan nem ez a konnotációja a dolognak. Hanem annak regisztrálása, hogy kiknek a hangján szól a magyar politika, kiknek ígér és micsodát. Rezsicsökkentés? Rémlik? 13. havi nyugdíj bevezetése, 14. havi nyugdíj kilátásba helyezése, és így tovább a végtelenségig, ha nem jön az Unió megismertetni a magyar vezetést a naptárral mint olyannal? Gyógyszerár-támogatás? Vizitdíj-eltörlése? Nyugdíj-csökkentéssel való riogatás? Ezek megvannak? A magyar politika régóta visszamenőlegesen akar elégtételt adni, akár szimbólumokban, akár pénzben. A jövőt képtelen befogadni, nem véletlen, hogy a fiatalok menekülnek.
És akkor még valamit tisztázzunk, drága Sanyi bá’: nem magamról beszélek, hanem a nálam tíz-húsz évvel fiatalabbakról. Jókat szoktam mulatni, amikor különféle rendezvényekre úgy invitálnak, hogy én képviseljem az ifjúságot, aminek persze eleget szoktam tenni, csak viszek magammal Cavintont, hogy ne felejtsem ott a járókeretemet. Nekünk, negyvenfelé araszolóknak már mindegy: már teleszívtuk magunkat méreggel, már egymás közt is lejátszottuk nagyszüleink és szüleink összes meccsét, már mi is fertőzöttek vagyunk; örülünk, ha nem kapunk rákot, és látjuk fölnőni a gyermekeinket. Őket viszont szeretnénk megkímélni az előttünk lépdelők keserű küzdelmeitől. Ahogy a kipécézett blogger fogalmazott: »apáink vesztes csatáit vívjuk. Mi lenne, ha megengednék nekünk, hogy a saját értelmes csatáinkat nyerjük meg?« Tényleg, mi lenne, ha megengednénk nekik?”