A Mandiner az elmúlt napokban különböző irányultságú véleményformálók cikkeit közölte az elmúlt négy év értékeléséről. A választás után rátérünk a következő, 2014-2018-as ciklusra: egy új cikksorozatban a Mandiner szerzői, bloggerei mondják el, mire számítanak, mit várnak, mit várnak el a következő évektől a magyar politikában.
*
Fekete Balázs: Van egy álmom: konzervatív kormányzás Magyarországon
A 2010-2014-es időszak számomra a sikeres politikai kormányzás iskolapéldája. Egy olyan válsághelyzetben, amelyben 2010-ben megalakult az új kormány, nem is lehetett volna másként kormányozni. Csak gondoljunk bele: akadály nélkül Magyarországra begyűrűző világméretű és európai pénzügyi-gazdasági válság, amit a korábbról örökölt költségvetési nehézségek csak súlyosbítottak; a devizaadósságok és devizaadósok képében megjelenő társadalmi válsághelyzet és irreális elvárások; az első külpolitikai ügyetlenkedéseket, majd kifejezett hibákat követően felerősödő, egy hazai militáns értelmiségi réteg által tovább fokozott külföldi, leginkább, de nem kizárólagosan, európai külpolitikai nyomás; és a főleg külföldi tulajdonosoknak fájó, válságadók formáját öltő komoly gazdasági érdeksérelmek ellenhatásai – mind-mind olyan helyzetet hoztak létre, melyben csak a politikai célokat erős akarattal végigvivő, a vitát és az ízlést sutba dobó politikának volt bármilyen esélye.
Gondolhatunk erről sok mindent, egy biztos, a kormánynak voltak jól meghatározott politikai céljai, és ezekből kiformálódó markáns politikai arcélre is szert tett az utóbbi években. Úgy tűnik, a választási eredmények ezt mutatják, politikai értelemben sikeres is volt, mivel legfontosabb célját, az újraválasztást minden gond nélkül elérte.
Személy szerint mégis azt gondolom, hogy hosszú távon csak a konzervatív kormányzásnak lehet jövője. Persze – annak ellenére, hogy a konzervatív kifejezés már kitört korábbi elszigeteltségéből itthon – mindig nehéz pontosan a konzervatív kormányzás valódi jelentését meghatározni. Nem is próbálom meg, hanem néhány szempontot szeretnék bemutatni, melyek talán segíthetnek jobban megérteni, mire gondolok pontosan.
A konzervatív kormányzás olyan kormányzás, amely a jogban nem ideológiai (lásd az Alaptörvény egyes vitatott pontjait) vagy politikai eszközt (lex ez, lex az, inkább nem is sorolom) lát, hanem a hosszú távú együttélés össztársadalmilag elfogadható keretét; amely nem a kreativitást és a vállalkozó szellemet lefojtó vagy egyenesen megölő, hanem azt bátorító szabályokat teremt; amely nem különféle csatákkal, háborúkkal és démonokkal foglalkozik folyamatosan, hanem helyzeteket kezel és problémákat old meg; amely egy agresszív és megkérdőjelezhető kultúrpolitika erőltetése helyett kiszámíthatóan és méltányosan támogatja a kultúrát és a művészet különböző területeit, még akkor is, ha az nem feltétlenül vág egybe a kormányzat ízlésről és esztétikáról vallott képével; amely az oktatást, az óvodától a felsőoktatásig az egyik legfontosabb közösségi célnak tekinti, mivel a számára politikai támaszt jelentő középosztály formálódásának ez az egyik legfontosabb intézményes csatornája; amely képes a hatalom birtokában önmérsékletet tanúsítani, és egyszer-egyszer gesztusokat gyakorolni.
Egyszerűen azért, mert a nyugalmat többre tartja a folytonos feszültségnél. Egyszóval, a konzervatív kormányzás olyan hatalomgyakorlás, ami fékez, csitít, nyugtat, azaz társadalmi békét teremt és megőrzi azt. Egy hasonlattal: a konzervatív kormányzás inkább egy a meccset figyelő és a szabályok betartására ügyelő teniszbíróra hasonlít – Michael Oakeshott használta ezt a hasonlatot –, nem pedig egy felkent keresztes lovagra, aki folytonosan a következő és következő csatát keresi harci lázában.
Tudom, hogy nagyon sok tényező hat ma Magyarországon egy ilyen kormányzati szerepfelfogás ellen. Csak példálózva: fejben még nem nőttük ki a szocialista örökségünket, még mindig inkább privilégiumokban, lekötelezettségben és mutyikban szeretünk gondolkodni, mint jogokban, kötelezettségekben és pártatlan szabályokban. A politikai siker a legritkább esetben vezet önmérsékletre, sokkal inkább az önteltség hajtóereje. A korábban említett gazdasági-politikai válságot előidéző okok nem szűntek meg, csak esetleg tompultak. A társadalom peremén vagy kifejezett szegénységben élők számára csak az aktív kormányzás jelenthet valamiféle kiutat. A hatalmat ellenőrizni képes és saját érdekeit megfogalmazni tudó civil társadalom még mindig nem több, mint álomkép. A nemzetközi helyzet sem lett kedvezőbb, most éppen Oroszország igyekszik átírni az eddig bevettnek tűnő status quo-t.
De, ennek ellenére reménykedem, hogy politikusaink – beleértve a győzteseket és a veszteseket is – talán megértik egyszer, hogy a kiszámíthatóság és a következetesség nagyobb erő hosszú távon, mint a politikai akarat. Mert a politika akarat, különösen az erős politikai akarat, mindig ellenállást szül, míg a fentiek stabilitást képeznek. Egy ilyen borzasztó 20. század után meggyőződésem, a magyar társadalomnak leginkább stabilitásra lenne szüksége – a polgári Magyarország csak így születhet meg egyszer.
A szerző a Mos Maiorum blog szerkesztője.
