A 2010-2014-es időszak számomra a sikeres politikai kormányzás iskolapéldája. Egy olyan válsághelyzetben, amelyben 2010-ben megalakult az új kormány, nem is lehetett volna másként kormányozni. Csak gondoljunk bele: akadály nélkül Magyarországra begyűrűző világméretű és európai pénzügyi-gazdasági válság, amit a korábbról örökölt költségvetési nehézségek csak súlyosbítottak; a devizaadósságok és devizaadósok képében megjelenő társadalmi válsághelyzet és irreális elvárások; az első külpolitikai ügyetlenkedéseket, majd kifejezett hibákat követően felerősödő, egy hazai militáns értelmiségi réteg által tovább fokozott külföldi, leginkább, de nem kizárólagosan, európai külpolitikai nyomás; és a főleg külföldi tulajdonosoknak fájó, válságadók formáját öltő komoly gazdasági érdeksérelmek ellenhatásai – mind-mind olyan helyzetet hoztak létre, melyben csak a politikai célokat erős akarattal végigvivő, a vitát és az ízlést sutba dobó politikának volt bármilyen esélye.
Gondolhatunk erről sok mindent, egy biztos, a kormánynak voltak jól meghatározott politikai céljai, és ezekből kiformálódó markáns politikai arcélre is szert tett az utóbbi években. Úgy tűnik, a választási eredmények ezt mutatják, politikai értelemben sikeres is volt, mivel legfontosabb célját, az újraválasztást minden gond nélkül elérte.
Személy szerint mégis azt gondolom, hogy hosszú távon csak a konzervatív kormányzásnak lehet jövője. Persze – annak ellenére, hogy a konzervatív kifejezés már kitört korábbi elszigeteltségéből itthon – mindig nehéz pontosan a konzervatív kormányzás valódi jelentését meghatározni. Nem is próbálom meg, hanem néhány szempontot szeretnék bemutatni, melyek talán segíthetnek jobban megérteni, mire gondolok pontosan.