FHa a Fidesz komolyan veszi sokat emlegetett történelmi küldetését, akkor az elkövetkező négy évben nem a szervezeti szempontból kimúlt posztkommunizmust tartja lélegeztetőgépen ostoba és káros múltvitákkal.
Fényes jövő vagy nemzethalál lesz, ha a budapesti Havanna-lakótelep egyik szavazókörén mégis összejön a Fidesz parlamenti kétharmada? Az új szabályokon, az ostoba vidékieken, az időjáráson, a kis zöld emberkéken kívül ki felelős még a baloldal vereségéért? Meddig kell néznie a közvéleménynek egy volt miniszterelnök kínosságában csak gyorsaságával vetekedő leépülését? Vajon milyen további cinikus kormányzati lépések (vö. konszolidáció) következnek még a német megszállási emlékmű felállítása után?
E témák uralták az április 6-ai voksolás után a sajtót, pedig az elkövetkező négy évet alighanem inkább meghatározza a választás kevesebbet emlegetett következménye. Az eredmény ugyanis újabb törésvonalat rajzolt az eddig sem egyhangú magyar tektonikai térképre. A népi-urbánus, antikommunista-posztkommunista ellentét után immár a reménytelenség is elválasztja egymástól a magyar társadalom nagy csoportjait.
Mára kisebbségben vannak azok, akik bármit várnak még a mainstream pártoktól – legyen az pusztán a gyűlölt másik oldal legyőzése. A kiábrándultság egyik jele, hogy a mostani volt – 1998 után – az elmúlt negyedszázad második legalacsonyabb részvétellel lezajlott voksolása.
A Jobbik további erősödése azt mutatja: Vona Gáborék végleg kitörtek az egytémájúság ketrecéből és a nagy pártokkal, valamint az élethelyzettel kapcsolatos elégedetlenségek becsatornázói lettek. (Azt ugyanis senki nem gondolta, hogy a párt a kormányzás közelébe juthat.) A radikálisok nem pusztán a négy évvel ezelőttinél kaptak százezerrel több szavazatot és javítottak északkelet-magyarországi eredményeiken. Megerősödtek a Dunántúlon is; olyan helyeken futottak be a második helyre ahol a cigány-magyar együttélésből fakadó konfliktusok – a Jobbik korábbi fő témái – nem léteznek. Ellenben az elvándorlás, a munkanélküliség, a szegénység a mindennapok csontig hatoló gondja.
A vizslakölykös aranyoskodás ellenére ízig-vérig szélsőjobboldali pártra szavazók a hisztiliberális nénik véleménye ellenére nem nácik, csak mindenből és mindenkiből kiábrándultak. Azt az erőt támogatták, akiről a leginkább el tudták képzelni az elviselhetetlennek érzett status quo felborítását.
Ha a Fidesz komolyan veszi sokat emlegetett történelmi küldetését, akkor az elkövetkező négy évben nem a szervezeti szempontból kimúlt posztkommunizmust tartja lélegeztetőgépen ostoba és káros múltvitákkal. Hanem a reménytelenek, a bizalmatlanok és a kiábrándultak hatalmas táborát próbálja – munkahelyteremtő, közbiztonság-erősítő, ipartelepítő, oktatásjavító – tettekkel meggyőzni arról, hogy nincs még minden veszve.
Most már tényleg csak Magyarország számít.
Orbán Viktor marad, de csak egy évre, a Fidesz új alelnökökkel, elnökséggel és alapszabállyal megy neki az ellenzéki időszaknak tizenhat évnyi kormányzás után. A kongresszuson a kritikus hangok is helyet kaptak, de csak mértékkel.
Így működött a Reagan-koalíció is: déli agráriusok és Wall Street-i bankárok egy választói családban. Szilvay Gergely írása.
A frakcióvezető szerint a kormány mai döntése súlyos tévedés, és egy „újabb választási ígéret megszegése”.
„A rendszerváltás utáni Magyarország legnagyobb politikai botrányáról” írnak.
A demokratikus versenynek lehetnek győztesei és vesztesei, a nemzetnek azonban soha.
Akiknek az lett volna a dolga, hogy biztosítsák a stabil működést az ellenzéki időkben is, azok most vagy átzsilipeltek az ellenfélhez, vagy csak lapítanak, mint szar a fűben?
A cserék (meg az ivószünet) megtörték a bosnyák ellenállást.
A lap szerint „a szélsőjobb” hatalomra jutásával elérkezhet Franciaország és a kontinens „Trump-pillanata”.
