II. János Pál pápa – bár az előbb inkább politikai értelemben méltattam szolgálatát – korábban is, és itt, Rómában is képes volt arra, hogy főpapi szolgálatának lelki oldalára helyezze a hangsúlyt. Neki is – csakúgy, mint a többi pápának – az egyes személyek voltak a fontosak, mert közelebb akarta hozni őket az evangéliumhoz. Ezt a beállítódást világegyházi dimenziókba kellett áthelyeznie, amit sikeresen meg is tett, bár tudjuk, hogy élő, lüktető, népegyházi közegből, a lengyel egyházból, annak mindennapi hagyományvilágából érkezett. Talán nála a leghangsúlyosabb az, amit most tovább erősít Ferenc pápa szolgálata: a pápai hivatal globális, világméretű gyakorlása az egyes emberek szolgálatán keresztül. Ő az, aki elkezdte használni a kis népek nyelvét is, és nem véletlen, hogy a lengyel nyelv – éppen méretei miatt – pápai világnyelvvé vált, s ez mindmáig így is maradt. A népegyházi »kiképzés«, amelyben része volt, kifejeződött abban is, hogy krakkói segédpüspök, majd érsek korában, nagyböjtben, majd nagyhét folyamán szeretett órákra, sőt fél napokra is eltűnni a Krakkó-közeli Kalwaria Zebrzydowska zarándokhelyre, ahol egyszerű fekete reverendában, fekete kabátban vett részt a hívek között az áhítatban, a keresztúton. S amikor már a sokadik versszaknál mindenki feladta az éneklést, vagy előkapta énekeskönyvét, ő akkor is kívülről énekelte tovább a népénekeket.”