„Professzor úr, ha ön ma, egyetemen frissen végzett diák lenne, mit csinálna?
Elmennék. A jelenlegi körülmények között egy pillanatig sem maradnék.
Sok embert visszatart a hazaszeretete.
Abszolút meg is értem. Én 1956-ban, tizennégy évesen hagytam itt az országot, 1990-ben pedig visszajöttem. Most, nyugdíjas fejjel megint elmentem, 72 éves fejjel Oxfordban tanítok. Szenvedtem én is ezzel az állapottal, nem is tudok vele megküzdeni. Ennek ellenére, amíg ebben a társadalomban nem alakul ki az a képesség, hogy ‘ebből elég volt, ez így nem mehet tovább’, addig ezen nem tudunk változtatni. Ha a tanár abban a hitben él, hogy csak azért, mert ő tanár, valamiféle hatalmi játszmához van joga, akkor attól fogva az egész oktatást megette a fene.
De ennek ellenére sok időt tölt Magyarországon.
Tudja, elmenni nem jó. Az ember nem szívesen megy el, kiolthatatlan hiányérzék keletkezik benne. Soha nem fogja magát teljes mértékben otthon érezni, abban a külhoni helyzetben, ahol van, ezzel számolni kell. Ezért is jöttem haza, mert hiányzott Magyarország. Bármennyire is jó, és sikeres volt az életem, bármennyit is kaptam az angoloktól és amerikaiaktól, mégis úgy éreztem, hogy nekem itt a helyem. De az a korrupt állapot, amelyben a magyar ember él, és kiváltképp a magyar értelmiség, az én nézetem szerint mélységesen megalázó és elfogadhatatlan.
Tudja, amikor én elkezdtem tanítani az Eltén – szeminárium stílusban szoktam oktatni, nem az a fajta vagyok, aki kiáll és felolvassa az anyagot, ez utóbbinak én nem látom semmi értelmét -, akkor is mindig arra törekedtem, hogy a diák és közöttem kialakuljon valamiféle párbeszéd vagy vita, hiszen nem kell velem egyetérteni. Minden évben azzal a jelenséggel találkoztam, hogy legalább két hónapot jelent számomra az, hogy kiverjem a fejükből azt a fajta reflexet, hogy megpróbálják kifundálni mit szeretnék hallani. Miután feltettem egy kérdést, azt láttam, hogy azon kattog az agyuk, vajon én, mint tanár erre milyen választ szeretnék hallani. Két hónapot követően tudtam őket meggyőzni arról, hogy ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, hogy én mit akarok hallani, foglalkozzanak azzal, hogy ők maguk mit akarnak és az álláspontjukat hogyan fogják tudni megvédeni. Ez pedig egy alapvető különbség.”