„Különösen nagy feladvány ez a viszonyulás a diktatúráknak. Haynau rémuralmának még viszonylag könnyű helyzete volt: üldözött, lövetett és akasztatott. Későbbi diktatúráknak nemzeti ügyekben azonban illett szalonképesnek látszaniuk. Mivel 1848 emléke a saját létezésüket tagadta, ezért valamennyi újabb kori diktatúra ugyanazt a megoldást választotta: élére állt az ünneplésnek. Az ünnep az övé, és csak általa a nemzeté. Ő az igazi örökös. És ami nem sikerült 1848-ban, majd sikerül most, amikor végre az örökkévalóság legkitűnőbb harcosai vannak hatalmon. Ennek tehát így kell maradnia a világ végezetéig. Minden diktatúrában ez március 15-e fő üzenete.
Mármint a hatalom részéről. A gondolkodó nemzetnek azonban épp ez az üzenet a legleleplezőbb történelmi lakmuszpapír. Ebben az országban a gondolkodó nemzettagok akkor kezdenek diktatórikus fordulatra gyanakodni, amikor egy vezér kijelenti, hogy kizárólag az ő támogatóiból áll a nemzet, az ő menetelői 1848 eszméinek beteljesítői, akik a kokárdát nemcsak március 15-én viselik, hanem bármikor, hiszen annyi március 15-e lehetséges, amennyire nekik éppen szükségük van. Mit számít az, hogy Petőfi, Irinyi, Vasvári, Jókai, Táncsics egyetlen napot szentelt megkülönböztetetté. Ők már nem urai semminek.”