Elérkeztünk egy olyan korba, amikor az önmagát sokáig tartó – s ma már tarthatatlannak tűnő optimista - közgazdasági eszmény, a végtelen fejlődés illúziója kénytelen átadni helyét a fenntartható fejlődés illúziójának. Az idő linearitásához társul a fejlődés mítosza. Amennyiben az életfeltételek változása, egyre nagyobb távolságok egyre könnyebb legyőzése, a létfenntartás kényelmesebbé tétele, a szórakozás globalizálódása fejlődést jelent, úgy, igen, létezik. De mi van, ha csak változik és ebben a változásban a technicizált emberiség egyre kevésbé tudja ellátni emberi tevékenységét, a környezetéért való felelősséget, az emberbaráti viszonyulást, önmaga létének értelmezését? Azt, hogy különös helye és helyzete van ebben a teremtettségben, amelyért felelősséggel tartozik. Nem lehetetlen, hogy ezek a sötét víziók, amelyek vagy világvége hangulatban vagy katasztrófákat vizionáló tudományos prognózisokban látnak napvilágot, épp erről a felelősségről üzennek.”