„Ez a fajta szemlélet egy sajátos linearitást tükröz, miszerint a jövő nem más, mint meghosszabbított múlt. A prognózisok nem a végidőkre néznek, hanem egy belátható időintervallumra, ötven, száz évre, ugyanakkor valami apokaliptikus üzenetet hordoznak. Sötét jövő sejlik fel bennük, az emberiség egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül. Nemcsak a szegények és gazdagok közötti társadalmi olló nyílik szét egyre jobban, hanem a globalizáció hatásaként a migráció, illetve különböző társadalmi feszültségek elvezethetnek a földi élet végéhez.
Ezeknek a vízióknak a mozgatórugója ismeretlen. Lehetséges, hogy ez a világvége-hangulat egy másfajta magatartást hivatott kikényszeríteni azokból, akiket már csak a vég és a végső pusztulástól való félelem sarkallhat cselekvésre.
Elérkeztünk egy olyan korba, amikor az önmagát sokáig tartó – s ma már tarthatatlannak tűnő optimista - közgazdasági eszmény, a végtelen fejlődés illúziója kénytelen átadni helyét a fenntartható fejlődés illúziójának. Az idő linearitásához társul a fejlődés mítosza. Amennyiben az életfeltételek változása, egyre nagyobb távolságok egyre könnyebb legyőzése, a létfenntartás kényelmesebbé tétele, a szórakozás globalizálódása fejlődést jelent, úgy, igen, létezik. De mi van, ha csak változik és ebben a változásban a technicizált emberiség egyre kevésbé tudja ellátni emberi tevékenységét, a környezetéért való felelősséget, az emberbaráti viszonyulást, önmaga létének értelmezését? Azt, hogy különös helye és helyzete van ebben a teremtettségben, amelyért felelősséggel tartozik. Nem lehetetlen, hogy ezek a sötét víziók, amelyek vagy világvége hangulatban vagy katasztrófákat vizionáló tudományos prognózisokban látnak napvilágot, épp erről a felelősségről üzennek.”