„A magyar iskolarendszer nyitott a változásra?
Halottról jót vagy semmit. Itthon visszafelé megyünk, és ez hosszú távon okoz károkat. Nem fog persze összedőlni a rendszer, mert mindig fenntartják, toldozgatják-foltozgatják a kiváló pedagógusok, de hatalmas lemaradásba kerülünk. A fiatalok pedig ezért hagyják el az országot, nem a pénz miatt. Hiányzik a partnerség, a kreativitás, és az, hogy szabadon fejlődhessenek, és dolgozhassanak az emberek. A pénz már csak a következmény. A jólét abból fakad, hogy a tehetségeket – akik többet akarnak kihozni a világból – hagyjuk fejlődni. Minden velük együtt fejlődne.
Nem jó módszer, ha korán kiemeljük a tehetséget a tömegből. A finn tanítási rendszer számomra sok tekintetben jó példa. Ott ugyan nem létezik tehetséggondozás, mégis nagyon jó helyen végeznek a képesség-felmérésekben a finn diákok, és a felső egy százalék, azaz a kiválóságaik is benne vannak a világ legjobbjai között.
Mit csinálnak ott jobban?
Nagy presztízse van a pedagógusi pályának: tehetséges tanárok nevelnek tehetséges gyerekeket. Ha Magyarországon ugyanazokat a körülményeket biztosítanák, ugyanazt a fizetést, és sokkal kevesebb nyomást, akkor egy-két év alatt hoznánk ugyanazt az eredményt. De itthon még a nagyon jó tanár sem tud igazán jól tanítani: a pedagógusi munka alkotói tevékenység lenne, de itt sajnos nem ez a jellemző.
Ez ellen jelenleg nincs mit tenni. Itt élünk, ebből a helyzetből hogyan lehet a legjobbat kihozni szülőként?
A legbiztosabb, ha minél többet vagyunk a gyerekkel. Őt ugyanis az szocializálja, akivel a legtöbb időt eltölti. Minél kisebb a gyerek, annál fontosabb az együttlét, később viszont bele kell helyezni a szélesebb valóságba. Nem kell például kiválogatott osztályba tenni, mert attól nem fogja megtanulni, hogyan működik a világ. Továbbá én nem hagynám bent egész nap az iskolában. Délután legyenek együtt, foglalkozzon vele, adjon mintát a szülő vagy nagyszülő. Irányítsa, hogy minél gazdagabban töltse ki az idejét: mozgással, művészettel, stratégiai játékokkal.”