„Somló környékén van vagy fél tucat falu, az itt élő embereknek az utolsó lélekig a hegyre kellene alapozniuk a megélhetésüket: szőlészettel, borászattal, borturizmussal kapcsolatos szolgáltatásokkal, vendéglátással, hordógyártással foglalkozni. Ezt neveznénk kultúrának. Ehelyett az van, hogy Somlóvásárhelyen konkrétan lenézik a szőlőmunkást. Nagyobb becsülete van annak, aki elmegy Ajkára a Tescóba árufeltöltőnek. Pedig a szőlőben ugyanannyit kapna vagy még többet. Ráadásul bicajjal a hegy bármelyik pontjára húsz perc alatt elér.
Vegyük észre, hány ember dolgozik azért, hogy egy palack bor fölkerüljön a polcra. A könyvelőtől a szőlő- és pincemunkásokon keresztül a kereskedőig, majd a fuvarosig, aki felviszi a pakkot Budapestre. Minden brand sikere a háttérmunka eredményességén múlik. Ahogy az olimpikon aranyérme az edzőjén, a gyúróján, az orvosán, az úszómesterén.
De pusztán attól, hogy lerakom a lóvét az asztalra, még nem indul be senkinek a szíve. Ha észreveszem, hogy el van szakadva a csukája, és megkérem, hogy a következő havi elszámolásba rakjon be egy cipőt, vagy elviszem egy szemészhez, mert nem lát a dioptriájától, azt értékelik. Erre minden munkáltatónak kötelessége lenne odafigyelni.
A kézművesség ott kezdődik, hogy a saját birtokomon hogyan bánok az emberekkel. Reveláció volt számomra, amikor a Balaton-felvidéki Scheller birtok Tóth Sándora egy átbeszélgetett éjszaka végén azt mondta, a környezetvédelemmel az a baj, hogy elfelejtjük, a környezetbe az ember is beletartozik. A benne élő embert is védeni kell.”