Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Kedves Róbert! Ha Japánban jár és megszomjazik és a boltban szeretne venni egy üveg sört, akkor azt mi alapján teszi meg? Mi alapján választ?
„A reklám másik fontos hozadéka a médiatartalmak előállításához szükséges hozzájárulás. Ha nem lennének hirdetések, akkor az online médiumok mind bezárhatnának, nem lenne kereskedelmi televízió, kereskedelmi rádió, a sajtótermékek ára megduplázódna. Illetve fizetőssé kellene tenni ezeket a tartalmakat ezzel is szűkítve a felhasználók körét.
A 47 ezer forintos közmunkásbér mennyi kulturális tartalom megvásárlásához lenne elegendő? Szerintem a tiltás helyett a valós, kulturális alternatívák megteremtésére kellene a hangsúlyt fektetni. A legtöbb nyugat-európai országban és Lengyelországban a közszolgálati csatornák vagy piacvezetőek, vagy meghatározó, véleményformáló aktorai a piacnak. Jó ügyek mellé állnak, társadalmi problémákat vetnek fel, meghatározhatják a közbeszédet. Sokukon nem is lehet hirdetni, vagy csak 1-6 percet óránként. Ezek a csatornák valós alternatívát tudnak nyújtani a más/minőségi tartalomra vágyó polgárnak.
Magyarországon erre jó példa volt a Kerényi György-féle Kossuth Rádió és a Such György-féle Petőfi Rádió. Aki komoly témát akart hallgatni, kiegyensúlyozott híreket, valós beszélgetéseket, és nem egy kereskedelmi rádió reggeli archetípusait (macsó pasi+vicces pasi+buta nő) hallgathatta a 180 percet, és ha más maibb, kortársabb zenét, akkor átkapcsolhatott a Petőfire (akár vidéken is). Ezzel teremtve meg mindannyiunk valós választását.”