Vita helyett rezsifórum: a plebejussá lett polgári politika

Rezsifórumokon gyakorolja a polgárinak indult Fidesz a virtigli plebejus politizálást. Aki még nem hallott róla: a rezsifórumokon az adott helyi képviselő és egy erős fideszes politikus kiáll a közönség elé, és nyom egy standupot a rezsicsökről és az ellenzék hét bűnéről. A hallgatóság túlnyomó többsége a beszámolók és képek szerint nyugdíjas választó. Az üzenetek egyszerűek, könnyen befogadhatóak. Három oldalról támadják Magyarországot. A Gyurcsány elvette pénzt, a Fidesz visszaadta. REZSI. CSÖKKENTÉS. Kérdezni általában nem lehet a fórumon. A siker garantáltnak tűnik.

Nem tudom, hogy a Fideszben ülő szuverénebb emberek, illetve a kormányközeli értelmiség hogyan éli ezt meg. Hogy érzi magát például Pokorni Zoltán egy ilyen fórumon? Plebejus szócséplés a polgári öntudat építése helyett?

De úgy tűnik, hogy így lehet választást nyerni. A Fidesz viszonylag könnyedén teremtette meg azt a légkört, amely nem követeli meg tőle, hogy például – ahogy annak rendje és módja lenne – leálljon vitatkozni politikai ellenfeleivel, akár helyi, akár miniszterelnök-jelölti szinten. Elegendőnek tűnik a politikai ellenfél veszedelmes ellenségként történt megjelölése. Na meg a rezsicsökkentés nevű abrakadabra mindenható, mindent elsöprő kulcsszóként, alfaként és omegaként, sőt, origóként való alkalmazása. A nyugdíjas nénik és bácsik pedig jelentkeznek a Magyar Csapatba, sérelmezik, hogy a baloldaliaknak miért jár a rezsicsökkentés, netán örömmel jelentgetnék fel a rezsicsökkentés-ellenes magatartást tanúsítókat.

Egy éve ilyenkor Gyurcsány győri fórumán jártam, ott is nyugdíjas nénik és bácsik ültek többségben. Gyurcsány lenyomta a szokásos műsorát. Ott mondjuk kérdezni is lehetett, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy láthatóan két dolog szorítja ma béklyóba Magyarországon a tudatos, felelős és önálló gondolkozást. Egyrészről ott van a mesterségesen fenntartott, huszadik századi árokharcokra alapozott, mindkét oldalról kívánt politikai kétosztatúság. Másrészről pedig az a nagy tömegű nyugdíjas választópolgár, akik privilégiumaik védelme miatt aktívak, a fent említett árokharcok alapján fanatizálhatóak, és még rá is érnek erre az egész őrületre. A Fidesz és az MSZP (valamint szatelitjeik) a nyugdíjas választókkal karöltve tartják fogságban az országot és egymást; elhitetve másokkal is, hogy csak ebben a felosztásban érdemes gondolkodni.

Ez az egész légkör nem kedvez a polgári öntudat 1990-ben – úgy, ahogy – elindult kialakulásának. Nem tudom, mások mit értenek ez alatt, ezért itt tisztázom: én azt, hogy az ember mer a maga értelmére támaszkodni. Önállóan gondolkozik, számba veszi a lehetőségeket, nem enged az erős érzelmi impulzusoknak. Felnőttként viselkedik, és nem vágyik vissza a meleg anyaölbe, a kádári világba; ahol a magukat szakértőnek mutatók takaros (bár abszurd) kis álomvilágban óvták a népet a döntések viszontagságaitól, közben meg eltapsolták hülyeségekre (pl. az álomvilág fenntartására) az ország vagyonát és lehetőségeit. Az ilyen polgár nem fél a döntéseitől és nem fél felelősséget vállalni: mondjuk kifizetni a hitelt, amit felvett. Nem hagyja magát. Nem hagyja magát megtéveszteni. Nem bízza a döntéseit kizárólagosan mások útmutatására. Kételkedik. Keresi és kihasználja a lehetőségeit. Számon kéri a választott képviselőit.

Egy rövid kitérő erejéig ide kell kötni az emlékmű-ügyet. Vári György azt írta a NOL-on, hogy „ez a hárítás a kormány múltszemléletének és önszemléletének lényege: mi nem tehettünk semmiről, a rossz dolgokat mások tették, mi ártatlan áldozatok vagyunk, akiket folyton bántanak. A kommunisták, a multik, a liberálisok, az EU. (…) Ez a kényszeres hárítás a legrosszabb jobboldali hagyomány, az, amelyik Trianont zsidó és szabadkőműves ármánnyal magyarázza.” Szerintem ez nem jobboldali hagyomány, ez a magyar néplélek. Erről szól az emlékmű is.

És hiába álmodunk a polgári létről: már a rendszerváltozáskor sem voltak adottak a feltételek a polgári fejlődéshez, azóta pedig csak rosszabb lett a helyzet. A körülmények miatt nem mindenkinek van lehetősége akár csak megpróbálni eljutni erre a szintre. Abban az évtizedben, a kilencvenes években egyébként volt egy párt, ami ezt a célt, mármint a polgári Magyarország megteremtését tűzte a zászlajára. Aztán 2002-ben valami eltört, és odáig jutottunk, hogy ez a párt tart ma rezsifórumokat egybites üzenetekkel, azt sugallva: ember, bízva bízzál a Fideszben, küzdve küzdjél a rezsivel/EU-val/Gyurcsánnyal, és egyébként meg rendületlenül hallgass. A magát polgárinak, konzervatívnak tartó értelmiség pedig szó nélkül asszisztál ehhez az egészhez. Polgári Magyarország, 2014.