Mark Rutte elszabadult: A NATO-nak háborús gondolkodásmódra kell váltania
A főtitkár a védelmi kiadások növelésére, valamint háborús gondolkodásmód elsajátítására sürgette a szövetség országait.
A héten kiderült, hogy Orbán Viktor, bár szeretné, nem uralja se a múltat, se a jelent. Nem fogja a jövőt sem.
Egy héten belül kétszer ütközött össze Orbán Viktor a történelemmel és mind a kétszer ő húzta a rövidebbet. Előbb a Szabadság térre tervezett emlékmű ügyében volt kénytelen meghátrálni, majd a világtörténelem suhant el mellette: egy szava sem volt a kijevi mészárlásról és Viktor Janukovics elnök bukásáról.
A mostani kormánynak hatalma utolsó heteiben nem érdemes több pénzt költeni a Szabadság térre tervezett német megszállási emlékműre. Minden egyes, eddig erre fordított fillért kidobtak az ablakon, ideje abbahagyni a dolgot. Elvégre minden dakota harcos tudja, hogy a döglött lóról le kell szállni.
Orbán Viktor civilektől szenvedett látványos vereséget, amikor arra kényszerült, hogy a projektet a választások utánra halassza. Mivel a választást el fogja veszíteni, ezzel az ügy le is kerül a napirendről. Úgyhogy akkor jár el a legokosabban, ha elfelejti az egészet, mert mi biztosan nem fogjuk.
Néhány kurzuslovag kivételével a történészek egyetértenek abban, hogy a Horthy-rendszert súlyos felelősség terheli a 2. világháború katonai és civil áldozataiért. Nem lehet úgy belekezdeni a holokauszt-emlékévbe, hogy „mindenről a németek tehetnek”. Egyébként ezt pontosan tudják a kormány tagjai, akik külföldön egészen másként beszélnek az 1944-es eseményekről, mint itthon. Ott el tudják mondani, hogy az ország akkori vezetése nem csupán cserbenhagyta és kiszolgáltatta állampolgárai százezreit, de tevékenyen közreműködött az elpusztításukban. Itthon ellenben az alaptörvény preambulumába foglalták, hogy Magyarország 1944. március 19. után már semmiről sem tehetett – nagylelkűen elfeledkezve Európa legelső zsidótörvényéről, az 1920-as numerus claususról, az 1938-as, 1939-es és 1941-es zsidótörvényekről, az 1941-es kamenyeck-podolszki mészárlásról, a frontra fegyvertelenül kivezényelt munkaszolgálatosok tömegeiről, a magyar közigazgatásnak és a csendőrségnek a deportálásokban játszott szégyenletes szerepéről, a zsidó vagyont az első lehetőség láttán elfoglalók gyalázatos viselkedéséről.
Otrombaság, egyben a létező legsúlyosabb hiba volt kihagyni a megemlékezések megtervezéséből az egykori áldozatok leszármazottait. A kész tények elé állított zsidó szervezetek kéréseit a kormány előbb ignorálta, majd politikai állásfoglalásként, a választásokba való beavatkozásként próbálta meg beállítani. Mintha bizony nem a Fidesz próbált volna meg „körzővel és vonalzóval” kiszámított módon szélsőjobboldali szavazatokat begyűjteni a nyíltan horthysta szoborral.
Veszteségeink emlékművéről csak körültekintő és tapintatos egyeztetés után, konszenzussal lett volna szabad dönteni. Mint például a 2001-es New York-i terrortámadás áldozatainak manhattani emlékműve esetében, amelyről a szövetségi kormány, a város és az áldozatok rokonai évekig tartó tárgyalások után egyeztek meg. Úgy, hogy az utóbbiak szempontjait a legmesszebbmenőkig figyelembe vették, vállalva a projekt elhúzódását és a pénzügyi terheket. Mert semmi sem fontosabb annál, mint hogy pont a legközvetlenebbül érintettek érezzék elveszített szeretteikhez méltónak az emlékművet. Ez garantálja, hogy mindenki más is annak tartsa majd, akár nemzedékek múlva. A választások után felálló új kormány az érintett közösségek bevonásával össznemzeti vitát kezdeményez majd a világháború végének 70. évfordulóján, 2015 májusában felállítandó emlékműről. Nem lesz napi politikai célja, nem fogja átírni a történelmet, nem lesz rajta se sas, se turul. Szomorú lesz és megrendítő, mint az események, amelyekre emlékeznünk kell, hogy ne ismétlődhessenek meg.
De Orbán nem csak a múltat, a jelent sem képes fölfogni. Miközben Ukrajnában mesterlövészek vadásztak a demonstrálókra, a magyar miniszterelnöktől csak arra tellett, hogy helikopterről nézegesse a határt. Mint akinek csak térkép e táj.
Demokrataként kötelessége lett volna támogatni az ukrán demokratikus erőket, emberként szolidaritást kellett volna vállalnia a szabadságukért életüket, testi épségüket is áldozó kijeviekkel. Nem csak a kipárnázott belpolitikai viszonyok között kellene erősnek mutatkoznia, hanem akkor is, amikor ennek még tétje van. Olyan emberhez szólok, aki 1989-ben még tudta, hogy hol áll a szabadság és a zsarnokság küzdelmében. Nem szeretném elhinni, hogy bármekkora részesedés a jövendő paksi atomerőmű bővítéséből, megéri szuverenitásunk feláldozását. Azt, hogy a magyar miniszterelnöknek újra Moszkva reakciójára kelljen várni egy szomszédos ország demokratizálásának ügyében.
Nincs új a Nap alatt. Már George Orwell is megfogalmazta a diktatúrák logikáját: „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” A héten kiderült, hogy Orbán Viktor, bár szeretné, nem uralja se a múltat, se a jelent. Nem fogja a jövőt sem.
A választásokig még hat hét van hátra. A következő napokban padlóig nyomjuk a gázpedált és már nem is engedjük föl április első vasárnapjáig!