Janó, a manó

„De most valami marha, valami habonyi státuszban önmegvalósító észlény azt bírta kitalálni, hogy az elnök nyújtson színészi alakítást, játssza el az ájtatos manót, üssön meg szívhez szóló, kenetteljes hangot, hisz nyilvánvalóan fogyatékos gyerekekhez beszél: a népéhez. (...)

Tényleg, milyen szöveg volt ez már? Ahogy Móricka elképzeli a népmeséket: már az első pár bekezdés telezsúfolva ilyenekkel, hogy »sok-sok millió«, illetve »millió és millió« és ebből a millió és millióból fakadó »ezer és ezer«. A gyakorlatilag tökéletesen következetlenül egymás után sorokozó izzadmányos mondatokból Áder is csak annyit bírt levenni, hogy neki most valami mesét kellene előadni, s nyilvánvalóan egyetlen ez irányú kulturális emlékéhez menekült: a jó Szabó Gyula ízes mesemondását kísérelte meg utánozni –nyugodtan mondhatjuk, szánalmasan nevetséges eredménnyel. Összevonta szemöldökét, elcsücsörítette a száját, s ha anyák vagy gyerekek kúsztak fel a mondott súgógépre, el-elgügyögte magát. Mentségére legyen mondva, profi színész sem tudott volna mit kezdeni ezzel a sok sületlenséggel, ezekkel a tökéletesen üres szavakkal. Ezekkel a csakis üres tekintettel elmondható, nyelvi zűrzavarba bukó hamis mondatokkal, mit is lehet? Azzal, hogy »van miért őrizni szívünkben a reményt«.”