A liberálisok vert csapatnak hitték magukat. A rendszerváltás idején velük voltak az egykori disszidensek, melléjük állt a pesti értelmiség jó része, velük beszélgetett a legtöbbet az amerikai nagykövet, róluk szólt az innen tudósító nyugati sajtó, maguk mögött tudták Soros rokonszenvét. Kinek kellett volna az első szabad választásokon hatalomra kerülni, ha nem nekik? S mégsem sikerült. Antallék lekörözték őket. Ráadásul Antall igazán nem fogta fel a kezdődő kultúrharc fontosságát, bár pártjából hamarosan kizárta Csurkát, nem érezte, hogy itt drámaian többet kellene tenni. Hogy ez az urbánus középpel megkötendő békéhez már nem elég. Hogy ami számára egyszerűen a történelmi magyar állam stílusbeli folyamatossága lehetett volna, az a liberális közönségnek, s közöttük – mondjuk ki – zsidó származású csoportoknak is, valamiféleképpen a horthyzmus visszatérését ígérte. S a magukat közvetlenül érintettnek hívő csoportok úgy gondolták, hogy ismét védtelenek. Akkor már tudták, amit 1989–90-ben még nem hittek, hogy egy a magyarországihoz hasonló modernizáltságú országban urbánus liberális párt magában hatalomra nem kerülhet. Önmagukat megvédeni pedig nem tudják. Kitört a pánik. S végül a szocialistákhoz fordultak. Ezek voltak a Charta első hónapjai. Ez még nem jelentette a közös kormányzás ígéretét. De elvben az is benne volt. A szocialisták meg ugyan simán, nagy többséggel megnyerték a ’94-es választásokat, de ahhoz még túl kevés idő telt el, hogy a nyugati patrónusok simán lenyelték volna, ha egy posztállampárt egy egykori miniszter vezetésével négy év után gyorsan visszatér a hatalomba. Persze ha a volt disszidensek is azt mondják, hogy ezek már megváltoztak… Így az első akkori koalícióban mindkét fél érdekelt volt. Az egyiknek lényegében demokratikus legitimáció kellett, a másiknak stratégiai védelem (bár az Antall halálát követő időszakban, amíg a jobboldal vissza nem erősödött, igazán nem volt kitől félnie). Az elitpaktum másfél évtizedre összeállt. Később ezt a parlamenti számtan még tovább erősítette.”