Ukrajna, a töréspontba zárt ország

Nem sok jót jelent, ha az embernek az egész életét egy hideg ütközőzónában kell leélnie. Márpedig úgy tűnik, hogy sok ukránnak ez lesz a sorsa a következő években, évtizedekben. Azoknak is, akik a Majdanon tüntetnek Európáért és azoknak is, akik pénzért vagy egy tál grecskáért néhány száz méterre tőlük éltetik az elnököt, és jobban értik az orosz tévét, mint Brüsszel zavaros nyelvét.

Persze sokkal közelebb állnak az ember szívéhez azok a fiatalok, akik beszélnek angolul, jártak már Bécsben, Budapesten vagy Londonban és ők is úgy akarnak élni, ahogy mi. Ők is hisznek olyan értékekben, mint a szólás szabadsága, az emberi jogok, a bírói függetlenség, a hatalommegosztás meg az a sok minden, amiben mi is olyan rendületlenül hittünk néhány évtizede. És összeszorul az ember szíve, amikor a handmade barikádokon ott lobbog az Unió zászlója, amikor a Good bye Lenin, hello EU! feliratot látja, vagy amikor édesapja vállán egy kisfiú lobbogtatja az ukrán zászlót az uniós csillagokkal. Mondanánk nekik, hogy „»Az nem lehet, hogy annyi szív...« Maradj nyugodt, lehet! A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.” – de soha nem voltunk jók ukránból.

Aztán egy kis séta és sok-sok rendőrkordon kerülgetése után egy más világba érünk. Ott is ugyanolyan sűrűn vetik a keresztet a bizánci kereszt előtt, de ott másért imádkoznak. Bizalmatlanok, de aztán megszólítanak minket és belekezdenek. Azt vesszük észre, hogy nehéz vitatkozni ezekkel a betanított kormánypárti tüntetőkkel, akiknek láthatóan jót tenne egy 20-30%-os rezsicsökkentés, akik Brüsszelben önző gazdasági, politikai és kulturális gyarmatosítót látnak, akik Portugáliával, Görögországgal, Spanyolországgal példálóznak és akik szerint Brüsszel csak előbbre akarja tolni a védelmi rendszerét Moszkvával szemben, és akik jobban csodálják Ázsia gazdasági erejét, mint Európa vergődését. És persze őszintén röhög az ember, amikor azt látja, hogy a szevasztopoli matrózinges fiatalok a Békemenetet megszégyenítő fegyelmezettséggel Kijev utcáin négyes sorban felvonulva, zászlót lengetve éltetik az elnököt és a Régiók pártját, de.

De tényleg az lett volna a legjobb, ha néhány héttel ezelőtt Janukovics aláírta volna a csatlakozási folyamatot elindító szerződést Vilniusban, ha már az országa Brüsszel és Moszkva közé szorult, akkor kihasználja ennek az előnyeit és őrzi az országa egyetlen ütőkártyáját: a függetlenséget. Sokan azt mondják, hogy ma, 2013. december 17-én fordulóponthoz érkeznek az események, hiszen Janukovics Moszkvába megy Putyinnal tárgyalni a közös gazdasági együttműködésről. És ha aláírja a Vámuniót, akkor kitör a forradalom. Nem hiszem, hogy ilyen hibát elkövetne. Semmi szüksége rá. Sokkal valószínűbb, hogy holnap bejelentik a rezsicsökkentést, és akkor majd szép lassan megfagy a levegő a Majdanon Európáért tüntető fiatalok körül. Akiknek a bátrabbja majd repülőre száll és elmegy Londonba mosogatni, a gyávábbak meg blogot írnak és azzal nyugtatják majd magukat, hogy majd egyszer jobb lesz.

Majd. Egyszer. De most még hidegen fúj a keleti szél.   

„Slava Ukraini. Slava Gerojam.”