1948-ban teljesen helyénvaló volt, hogy mindezt rögzítették, hiszen akkoriban még a fejlett nyugati országokban is bevett gyakorlat volt a megkülönböztetés. Nem is kell feltétlenül Amerikáig és a feketék szeparációjáig mennünk, de Európa háza táján söprögetve érdemes megemlíteni például Svájcot, ahol a nők csak 1971 óta szavazhatnak. Nelson Mandelának – akitől épp most búcsúznak Johannesburgban – még volt miért küzdenie Dél-Afrikában, hiszen az apartheid alatt a feketék diszkriminációja tényleges probléma volt.
Ma azonban más a helyzet. A világ boldogabb részén – és a sok panasz ellenére ide tartozik Magyarország is – a cél megvalósult, a Nyilatkozatban foglalt jogok szinte minden alkotmányban szerepelnek és mindenkit megilletnek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne kellene ezek fontosságát továbbra is hangsúlyozni és észben tartani; azt viszont igen, hogy értékelnünk kell az eltelt hatvanöt évben elért fejlődést, aminek eredményeként a fejlett világban ezek a jogok a törvények szintjén mindenkit egyenlően megilletnek. Nyilvánvaló, hogy a törvények betűjétől elvonatkoztatva a valós érvényesülésre is tekintettel kell lenni, ami egyébként Magyarországon sem áll olyan távol az előírttól, mint amennyire egyesek láttatni szeretnék.
Ezt azonban sokan hajlamosak elfelejteni, és mind újabb – különböző alapon szerveződő – kisebbségek állnak be az emberi jogok alapján privilégiumokra áhítozók sorába. A törvények tökéletlen megvalósulására azonban nem a plusz jogok követelése a megoldás, mert ez éppen az annyira áhított társadalmi elfogadottság ellen hat. A jogegyenlőség és a diszkrimináció-mentesség követelményétől a pozitív diszkrimináció, a különböző kvóták és a többletjogok követeléséig jutottak, mert szerintük ezek vezetnek el az úgynevezett „esélyegyenlőséghez”. Az is kezd sokak számára a feledés homályába veszni, hogy az alapvető jogok nem abszolútak, hanem igenis korlátozhatók: mások jogainak védelmében, az ahhoz szükséges és arányos mértékben.