„A nyugati társadalmak képesek egy egészséges vonalat meghúzni, hogy meddig érvényes az, hogy »a nők igenis egyenlők a férfiakkal«, és hol kezdődik az, hogy »a nők igenis egyenlőbbek a férfiaknál«, azaz mikor jelenik meg a »gyengébbik nem« ideája. Azonban a kérdést sokan nem rugalmasan kezelni, elgondolkodni azon, hogy az a bizonyos vonal folyamatosan mozog, hanem körömszakadtáig (gépelve a klaviatúrán, majd posztolva a Facebookon) védik az elért eredményeket. Például, hogy ne kelljen belépőt fizetni a Dobozba.
Sajnálom, hogy vannak férfiak, akik a »jóindulatú szexizmus« csíráit, azaz a lovagias eszmék apró gyöngyszemeit sem örökölték apjuktól, nagyapjuktól; ez sajnos civilizációnk szégyene, mert mi akkor is férfiak maradunk, ha a nők nem is tudják eldönteni, hogy ők most mennyire egyenlők. Férfiként nem zavar, ha ilyen esetek kapcsán negatív diszkrimináció ér azért cserébe, hogy a nőket meg pozitívan különböztessék meg.
De már nem csak a plusz ezresről szól ez a történet, hanem arról, hogy nők arányokra hivatkozva akarnak helyet a törvényhozásban. Azért, mert a számok szerint kevés a nő. És mi van, ha tudás, szakértelem szerint meg a férfi a jobb?”