„Ezért a szegényellenes törvénykezéssel nem csak az a baj, hogy ékesen tükrözi a Lázár János-féle gondolatot, vagyis hogy »akinek nincs semmije, az annyit is ér« - amúgy is rossz helyzetben levő embereket még jobban kirekeszt a közjavakból, és nem ad esélyt nekik a kitörésre. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy nem egy cselekményt, hanem egy élethelyzetet büntet. De baj az is, ami mindezzel szorosan összefügg: hogy a fenti jogszabályokkal a törvényhozó emberek egyes csoportjaira rányomja a deviancia bélyegét, amivel elősegíti, hogy a többség a megbélyegzett állampolgárt társadalmon kívüliként kezelje. A hajléktalanságot az ebbe a helyzetbe kerültek nem szabadon választott életformaként élik meg, hanem életlehetőségeiket sok esetben a jelenlegi gazdasági rend szűkítette a minimumra. Azok, akik ellenségesek a hajléktalanokkal, sokszor ugyanettől a gazdasági rendtől szenvednek és saját lecsúszástól való félelmüket vezetik le azokon, akik már a lejtő alján vannak.
Még akkor is, ha a többség a felmérések szerint nem elutasító a hajléktalan emberekkel, a jogalkotó semmiképp nem a szolidaritás irányába tereli az állampolgárokat. Persze félreértés ne essék, nem adnak és nem is fognak felhatalmazást adni az önbíráskodásra. De bűnözők önhatalmú megbüntetése azért általában mégsem ugyanolyan megítélés alá esik a köz szemében, mint amikor ártatlan embereket ér sérelem.”