Horthyról és a közmegegyezés lehetetlenségéről

Xenophon írja a fent idézett Anabasziszban: a perzsáknál a gyermekek számára a legfontosabb dolog, amit tanítanak, az az igazság, amit úgy tanulnak, mint a görög gyerekek a betűvetést. Azt is írja továbbá, hogy bűncselekmény a hálátlanság is, a hálátlanság, amely oly sok viszályt, dühöt és gyűlöletet okoz az emberek között. A perzsáknál bizony súlyos büntetésre számíthatott az, akiről kiderült, hogy nem rótta le háláját, pedig módjában lett volna.

Nos, nálunk az igazságot nem nagyon tanítják, mi több, még a létezését is divat kétségbe vonni. Más lapra tartozik viszont a hála, arról talán mindenkinek van valamiféle elképzelése. A nemzet hálájának kifejeződése, szokásos módon, a köztéri szobor, utcanév, múzeum és pozitív emlegetés a történelemkönyvekben. Aki szobrot állítana Horthy Miklósnak, a nemzet háláját mutatná ki, ám a szobor körüli viták mutatják: komoly kérdés, hogy van-e okunk a hálára. Ez azután tovább vezet egy meta-kérdéshez, jelesül ahhoz, hogy vajon mennyire vagyunk képesek – itt és most – eldönteni, hogy tartozunk vagy nem tartozunk hálával a boldogult kormányzónak. Tartok tőle, hogy nem vagyunk képesek.

Normális esetben, ha egy közösség hálás akar lenni valakinek és ezt szoborállítással akarja kifejezni, annak semmi akadálya nincs: megteszik és kész. A többieket meg – akik nem éreznek hálát – nem érdekli a dolog, ők legfeljebb nem koszorúznak. Vannak azonban olyan magyar történelmi figurák, akiknek esetében ez nem ilyen egyszerű.

A történelmi korszaknak – amit Horthy-korszaknak szokás nevezni – nagyszüleink személyesen tanúi, elszenvedői voltak, így az számunkra nem történelem, hanem genealógia, családtörténet, amit a magyar családoknál nagyon különbözőképpen alakult. Különbözőképpen, méghozzá azért, mert a háború után hatalomra került rezsim – bevallottan – pontosan a feje tetejére akarta állítani a társadalmi piramist, hirdetvén: akik eddig alul voltak, legyenek felül ezután. Persze a piramist nem lehet a feje tetejére állítani, mert akkor felborul; nem történt hát más, mint elitcsere. Az elitcserének feltétele volt azonban, hogy a régi elitet el kellett takarítani az útból. Ami meg is történt, tűzzel-vassal, ahogyan az lenni szokott.

Valójában az állami berendezkedést – az állam technikai irányítását – nem nagyon változtatták meg, ezért aztán nagyjából ugyanannyi új „arisztokratára”, helyi kiskirályra volt szükség, mint régebben. Tejesen nyilvánvaló, hogy ezek az emberek homlokegyenest ellenkező módon látják a történteket, köztük a Horthy-korszakot is, mint azok, akiket elűztek. Akik akkor voltak „hatalmon”, vagy legalábbis a középosztályhoz tartoztak, boldog korszakként emlékeznek rá, míg az újaknak – már csak hatalmuk megalapozásaként is – ennek az ellenkezőjét kell gondolniuk.

A megosztottságot tovább fokozta az, ami a zsidósággal történt. A háború alatt és az ötvenes évek elején történtek – úgy tűnik – betemethetetlen szakadékot téptek a Magyarországon élő zsidók és nem zsidók, kommunista-szimpatizánsok és antikommunisták között.

Az új, kommunista elit uralmának erkölcsi alapját az előző rendszer bűnös volta képezte. Horthyt – és a nevével fémjelzett időszakot – több irányból is támadták, hogy bizonyítsák: velejéig romlott és alkalmatlan volt. Mert ha így volt, szükségszerű, hogy újak jöjjenek helyettük.

Az egyik támadási irány a sztálini propaganda által sulykolt antifasizmuson alapult. Ennek értelmében a fasizmus a burzsoázia uralkodásának szükségszerűen megjelenő formája, és minden, ami kapitalista, az a fasizmus előkészítője egyben. A fasizmus terjedésének egyedül a dicső Szovjetunió állított gátat, a lengyelországi és finnországi háborút a feledés jótékony homálya burkolta. Ügyesen használták ki azt az ellenérzést, amelyet a megszálló német csapatok kegyetlenségei váltottak ki. De hogy milyen a megszálló csapatok igazi kegyetlensége, azt azok az országok tudták meg igazán, amelyeket az oroszok szálltak meg. A propagandaszólamok mögött egy teljesen elnagyolt és a valósághoz nem sok affinitással rendelkező fasizmuskép húzódott meg. Szó sem esett másról, mint arról, hogy milyen irtózatosan elnyomták a diktátorok a szerencsétlen népeiket, mert másképpen nem tudták már kizsákmányolni azokat. Tipikus bagoly mondja a verébnek szituáció. Hogy az antifasiszta narratíva érv lehessen, Horthyt és az akkori Magyarországot fasisztának kellett titulálni. Miután Horthy rendszere sem az olasz típusú fasizmussal, sem pedig a nácizmussal nem nagyon mutatott rokonságot, az antiszemitizmust kezdték hangoztatni, mint a „fasizmus” általános jellemzőjét. Ez ugyan egyáltalán nem volt igaz – Mussolini és rendszere például nem volt antiszemita, ellentétben mondjuk a sztálini Szovjetunióval –, ám ez senkit sem zavart.

Az „antifasizmus” a rendszer talpkövévé vált és máig tovább él, a kissé már röhejes Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségében. Az antifasizmus egyben biztos és jól fizető egzisztencia is lett: aki egyszer bekerült, az egy életre megszerzett mindenféle előjogokat. Azt, hogy hogyan és milyen érdemek alapján lehetett bekerülni, meglehetős homály fedi, mindenesetre az ötvenes évek végére már annyian lettek, hogy ha ezt tudták volna '56-ban, akkor maguk is leverhették volna a forradalmat.

A másik irány a történetileg a háború után Európában mindenütt bekövetkező változások kisajátítása lett. Saját érdemként mutatták be az iparosodást és a városiasodást. A nem gépesített mezőgazdaság kemény viszonyai után a városokba özönlő tömegek jókora része az életminőség javulásaként élte meg a város nyújtotta sokkal nagyobb kényelmet. Ez a folyamat persze szerte Európában lezajlott, csak lassabban és kevésbé erőszakosan, jóval kevesebb vérrel és könnyel. A „nép” többsége azonban mit sem tudott erről, hiszen hermetikusan elzárták, nehogy megfertőzze őket az imperialista propaganda, és a mai napig sokan meg vannak győződve róla, hogy a szocializmus „modernizálta” az országot.

A háború utáni változások győztesei és vesztesei a rendszerváltozás során és után egyaránt utat találtak a politikába. Ám ami az egyik fél számára győzedelmes visszatérésnek tűnt, a másik számára visszavonulásnak és vereségnek. Az állampárt nagy túlélői – a rendszerváltozás győztesei – úgy gondolták, bizton számíthatnak a negyven évi masszív agymosás eredményeire. Ezért ott folytatták, ahol abba sem hagyták az antiszemitázást és fasisztázást. Tévedtek. A történelemtanítást és a propagandát felülírta a kommunizmus veszteseinek kollektív, családi emlékezete, szép magyar szóval az oral history, amely inkább elveszett aranykorként emlékezett a Horthy-rendszerre. Az emlékezet megőrizte az oroszok barbár viselkedését és az elrabolt házakat, birtokokat, kis- és nagyüzemeket – az egzisztenciák összeomlását és az új urak pöffeszkedő bárdolatlanságát. Ezen családok gyerekeinek hiába meséltek bármit a történelemórákon, amikor a szüleik megmutatták nekik, hogy melyik volt régen a házuk és ki lakik most benne.

Mint mondtam, mindkét csoport utat talált a politikába; és a politika – miután napjaink Magyarországán mindent áthat – ez egész társadalmat, de legalábbis a véleménnyel bíró részét, rákényszerítette, hogy állást foglaljon, ha akarta, ha nem. Alapvetően e két politikai erőtér létezik: ha az egyiket választod, tagadod a másikat. Tertium non datur. Ez az oka a radikális, kompromisszumokra képtelen szembenállásnak. Természetesen mindkét oldal tovább árnyalt és különböző mértékben radikális. Annak oka, hogy mostanában a – jobb híján – „bal”-nak nevezett oldalon belül látható több törésvonal, különös módon a megnyugvás: annak bizonyossága, hogy a rablott javakat már sohasem kell visszaadni. Ennek tudata megszüntette a közös bűn összetartó erejét és lehetővé teszi a vitát az eltérő érdekek mentén.

Véleményem szerint ezért nem dönthető el közmegegyezéssel, hogy mennyire jogos Horthynak szobrot állítani. Vannak, akik hálásak lennének neki, és vannak, akiknek identitásuk múlik azon, hogy gonosz fasiszta volt. Nem megoldás a „hagyjuk a fenébe az egészet” mentalitás sem, mert a fenébe hagyás a jelképes hála hiánya, tehát a másik fél győzelme. Még teoretikusan sem létezik kompromisszum a két fél között. Az, hogy tulajdonképpen milyen ember és milyen államférfi volt a nevezett, az az adott körülmények között közmegelégedésre nem dönthető el.

A szembenállás logikája szerint a szoborállítás az egyik fél számára győzelem, a másik számára vereség; és a szoborállítás megakadályozása pedig ugyanaz fordítva. Hogy a dolog mennyire nem Horthyról szól, emlékezzünk csak a Turul-szobrok nagyon is hasonló esetére. Horthyt csak a kor teljes kontextusának rekonstruálásával tudnánk megérteni és megismerni – ez azonban igazából senkit sem érdekel. A történelem megértése, legyen az családtörténet vagy korok leírása, az emberek többsége számára a szimbólumok segítségével a legegyszerűbb. Ilyen szimbólum Horthy is: nem a valós történelmi figura vagy az egykor élt ember, hanem a fejünkben, a permanens jelenben létező jelképe annak, hogy hová tartozunk és hová igyekezünk.