Valami fordult Dániában: a király szigorú migrációs politikát kér az új kormányfőtől
Jobboldali fordulat jöhet a skandináv ország élén, miután a szocdemek kormányalakítása kudarcot vallott a március 24-ei előrehozott választás után.
A borról, a fagyállóról és az életünk minőségéről
2013. november 20. 13:53
Aki valaha termelt bármit, annak a jószág sokkal több, mint ami a piacon kapható. Nem csoda hát az őrjöngésig fokozódó düh, hogy amikor élvezni szeretnénk munkák gyümölcsét, akkor azt látjuk, valaki egyszerűen elvette tőlünk.
2013. november 20. 13:53
„...s ha urak akartok maradni, szűrjetek a magasban olyan bort, a milyen csak az isteneknek, a királyoknak s a magyar embereknek való. S ezeknek is csak ünnepnapon.”
(Eötvös Károly)
(Eötvös Károly)
A rendszerváltozás előtt egy dunántúli faluban dolgoztam. Volt a faluban két fivér – a „Hangyások”, ahogyan a dús képzeletű nép őket költőileg elnevezte. Megható példáját nyújtották az önzetlen testvéri szeretetnek, együtt jártak lopni, együtt kerültek börtönbe és rendszerint egyszerre is szabadultak, mert esetükben nem volt értelme az első- és a másodrendű vádlott megkülönböztetésének. Ám ami a testvériesség csúcsa: még az innivalót is megosztották egymással, ami notórius alkoholisták esetében roppant ritka gesztus. Ritka gusztustalan kreatúra volt mindkettő, büdös, rongyos és általában csontrészeg. Megdöbbentő viselkedéskultúrával voltak megáldva, felejthetetlen látvány volt például, amikor valamelyik a kettő közül – sohasem tudtam igazán megkülönböztetni őket – leszállt a buszról, és a közösség álmélkodásától kísérve egyik kezével almabort ivott, míg a másikkal lehetővé tette, hogy menet közben vizeljen. Aztán egy napon eltűntek. Meghaltak – mondták. A hivatalos verzió szerint egy kukában talált fagyállót ittak meg, testvériesen elosztva egymással. Valójában sokan tudni vélték, hogy melyik volt az a pince, amelyet rendszeresen látogattak, és hol keverhettek végül fagyállót a borba.
A faluban a szőlősgazdák túlnyomórészt svábok voltak, összetartó népség. A Hangyásokat többször tetten érték, ebből kifolyólag feljelentették őket – amikor kiszabadultak, folytatták a dolgot. Meglesték és rettenetesen megverték őket, csoda, hogy túlélték – de ez sem segített. Az alkohol kiölte már belőlük a félelmet, az értelmet – bár abból eredetileg sem volt sok –, újra és újra visszamentek és megtették ugyanazt. A szőlősgazdák nem sok lehetőség közül választhattak. Vagy tűrik a dolgot, vagy kiköltöznek a szőlőbe, hogy állandóan őrizzék azt. A harmadik utat választhatták – mert biztos vagyok benne, hogy megbeszélték ezt is egymás között, ahogyan mindent –, és drasztikusan véget vethettek az egésznek. Az ő esetükben nem kellett attól tartani, hogy ártatlanok is bajba kerülnek, elképzelhetetlen volt, hogy bárkivel megosztják a lopott bort. Így végződött a Hangyások története.
*
Felbolydult az ország, mert bizonyos V. Pál – megunván a rendszeres betöréseket és lopásokat – saját bevallása szerint fagyállót kevert a borba, és ebből kifolyólag egy ember meghalt, többeket pedig kórházban ápolnak mérgezéssel. Röpködnek a levegőben az ilyen-olyan jogelméleti fejtegetések, amelyek aztán keverednek – az állást foglaló pártállása szerint – a felebaráti szeretetre apelláló emberbaráti szempontokkal. Az önvédelemhez, a tulajdon védelméhez való jog szempontjai keverednek a „csúnya dolog kinyuvasztani valakit, csak mert lopott valamit” humanizmusával. Fontos érvként vetik fel, hogy mások, ártatlanok is kárt szenvedtek. Csak csendesen kérdezem: mennyire ártatlan az, aki egy notórius tolvajjal borozik, úgy, hogy a beszerzést az illetőre bízza? Miután szinte semmi új nem hangzik el, ami már a rendszeresen megdézsmált terményeit árammal védő kiskerttulajdonos esete óta elhangzott; az történik csak, hogy újra megütközik egymással a lopást kézlevágással büntetni kívánó szittya törvényhozó és a lopást a társadalom vétkének tekintő libi emberbarát – a dolog gyorsan kezd is unalomba fulladni. Szeretném valahogyan másképpen megközelíteni ezt a kérdést, mondhatni, pszichológiai szempontból, ha lehet.
Paranoid Android kollégához hasonlóan megfigyeltem, hogy mi, magyarok – többek között – azért is furcsa emberek vagyunk, mert nem megyünk utcára olyan dolgokért, amelyek valóban fontosak. Manapság számos – vagy inkább számtalan – dolog van amiért az emberek az utcára vonulnak, különösen amióta a haladó baloldal is feladta az „utcai politizálással” szemben érzett arisztokratikus megvetését. Manapság egymást követik az utcai performanszok, oly neves szereplőkkel, mint Pityinger Laci, a nemzet csalogánya. Olyan kérdések tárgyában, mint például „felszámolja-e Orbán Viktor a jogállamot?”, bármikor szerveznek százezres tüntetést – pro és kontra. Ám azért nem tüntet senki, hogy a magyar jogrend szerint évekbe telik, mire egy jogcím nélküli és e tekintetben nyilvánvalóan rosszhiszemű embert kitehetek a saját házamból, ha már egyszer bevette magát oda. Úgy általában nem tüntetünk a magyar igazságszolgáltatás állapota ellen, amely mind szervezete, mind pedig képviselői tekintetében messzemenően és nyilvánvalóan alkalmatlan, amelyik gyilkosokat enged szabadon és ártatlanokat ítél el. Amiképpen az ellen sem tüntet senki, hogy a magyar bűnüldöző szervek a bűnt jobbára a gyorshajtásban és a lejárt szavatosságú egészségügyi csomagokban látják, és a rendőrség komoly erőkkel adminisztrál az irodában, vagy traffipaxozik az út szélén.
Az ún. „kis” bűncselekmények nem nagyon érdeklik a rend őreit. A pincefeltörések esetében többnyire letartóztatják a lefeszített lakatot, laborvizsgálat céljára: örök rejtély előttem, hogy mit akarnak tőle, talán van valami módszer, amivel ráveszik, hogy elmondja, ki feszítette föl? Rejtély.
Márpedig, aki valaha termelt bármit, egy tavaszon, nyáron át öntözve verejtékével a földet, annak az a jószág, legyen az zöldség, gyümölcs vagy bor, nagyon más, sokkal több, mint ami a piacon kapható. Hónapok munkájának esszenciája, a célszerű, okos emberi erőfeszítés megtestesülése. Nem csoda hát az őrjöngésig fokozódó düh, hogy amikor élvezni szeretnénk munkák gyümölcsét, akkor azt látjuk, valaki egyszerűen elvette tőlünk. Elvette, méghozzá valamiféle hanyag magától értetődéssel, mintha joga lett volna hozzá. Ez – vegyítve azzal, hogy többnyire pontosan tudjuk, hogy ki tette, de még csak szólni sem merünk neki, hiszen félünk tőle – a tehetetlenség iszonyatos érzését kényszeríti ránk. Nem csoda, hogy a konnektor vagy a fagyállós palack felé fordulunk. Az okozott kár – forintban számolva – minimális, ám nem lehet mindent forintban számolni; bár mostanában egyre gyakrabban megpróbálják.
Tudom én, hogy a magyar politikai osztály meghatározó része nem részese ennek az élménynek, mert – a modern városlakók többségéhez hasonlóan – óvakodik bármilyen fizikai munkától, empatikus képességei pedig nem túl fejlettek. Többségükben soha nem végeztek olyan munkát, amely valami kézzel fogható eredménnyel járt, amire büszkék lehettek volna. Érdekes kísérlet lenne, hogy mi történne, ha a krónikus mozgáshiánytól szenvedő városi lakosság nem magamutogató és költséges sportokkal élné ki mozgásigényét, hanem elmenne felásni Mari néni kertjét. Valami designer tervezhetne hozzá szexi, testhez álló ásódresszt, hogy a divatigény is kiélhető legyen. Lenne egészséges mozgás és még értelme is volna; bár tisztában vagyok vele, hogy a lehetőségeket messze meghaladó vágyaim vannak. Mindenesetre a termelés, az értelmes fizikai erőfeszítés élménynek hiánya is okozza, hogy ennyire nem törődik senki a meglopottak érzéseivel.
*
Szekfű Gyula A magyar bortermelő lelki alkata című nagyszerű munkájában leírja azt a sajátos, bensőséges viszonyt, amely a magyart a borához fűzi. Nem tekintette azt árucikknek, hanem olyasminek, amit elsősorban saját maga fogyaszt el. Persze akinek nincs szőleje, az nem tudhatja ezt. Az idősödő férfiember számára a szőlő és a pince: menedék. Menedék, védelem a világ végtelen locsogása és az öregedés nyűgei elől. A termelt bor pedig – bármilyen legyen is egyébként – a megkoronázása ennek a csodának. Ha ellopják, belőlünk lopnak el egy darabot.
Az emberek általában nem túl nagyigényűek, kevéssel is beérik. Legyen fedél a fejük felett, legyen mit enni, legyen család, akit szeretni lehet; és aki engem szeret, tudja biztonságban a javait és a szeretteit, na meg talán egy ivó, ahol hülyeségeket lehet beszélni.
Ennyi.
Nem kell nekik holdutazás, gigabites internet, tamagocsi vagy atombomba. A helyzet viszont az, hogy az emberek az államtól azt kapják meg, amit nem kértek és amikre nincs szükségük; amire viszont szükségük lenne, azt nem – pedig az államot az ő pénzükből, mi több, látszólag az ő akaratukból tartják fenn. Mondják, ha a békát rögtön a forró üstbe dobják, kiugrik belőle, ám ha fokozatosan melegítik alatta, akkor szép lassan megfő és észre sem veszi. Mi már benne vagyunk az üstben.
Persze, vészmadárkodom és az Armageddonról beszélek. Így igaz. A vég már itt van: annak a világnak a vége, amelyben felnőttünk. Amelyben este bárhová elengedhettük a gyerekeinket egyedül; amelyben nem kellett aggódni öreg szüleinkért, ha egyedül éltek távoli környékeken; ahol nem voltak rossz hírű negyedek, amiken csak járművel megyünk át sötétedés után. Az a világ hal meg a szemünk láttára, ahol többé-kevésbé biztonságban érezhettük magunkat. Nem csak a munkánk gyümölcsét, hanem a biztonságunkat, az értelmes, félelem nélküli élet lehetőségét veszik el tőlünk. Tudom: ez a fejlődés, hiszen a fejlett nyugat nagyvárosi szemétdombjain így van ez évtizedek óta.
Ez egy világ vége, látványos külsőségek nélkül; nincsenek trombiták és lovasok, csak lopják a bort.
Honnan jött az első, mindent elrontó rossz impulzus? Erre a kereszténységnek van válasza, másoknak nem nagyon
Kultúra
Kuminetz Géza katolikus pap, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora jelentkezett egy kis könyvecskével, amely a keresztény antropológiát mutatja be, vitatkoztatva azt a rivális elképzelésekkel.
Tudunk-e és akarunk-e még polgárok lenni?
A kérdés, hogy az Országgyűlés hajlandó lesz-e tudomást venni arról, hogy van nemzeti minimum ebben az országban, s megteremti-e az ezt leképező politikai minimumot. Győri Enikő írása.
Őszintén szembenézek a saját hibáimmal, és változtatok ott, ahol szükséges
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Megszólalt a jogtudós: „csak a demokráciában tud a kormány választást veszíteni” (VIDEÓ)
Ivan Krasztev a Partizán műsorában kijelentette, hogy egy ekkora váltás „rengeteg változást” tesz lehetővé. A kérdés az, hogy mennyi időt ad magának a magyar társadalom, hogy eldöntse mit akar.
Mik vannak: áramot lopott egy Balaton-parti pékség koszovói tulajdonosa
A férfi megbízott valakit, hogy a mérődoboz zárópecsétjét bontsa meg és alakítsa át a mérőórát.
A 24.hu újságírója lehet Magyar Péterék sportért felelős államtitkára
A sport világában nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a lehetséges kinevezést.
Havasi Bertalan válaszolt Magyar Péternek: „Kicsinyes vagy és tájékozatlan. Alkalmatlan.”
A volt helyettes államtitkár kifejtette, fizetésének hat havi összege jár neki juttatásként, amit elvár Magyar Pétertől, hogy kifizessen.
Összesen 173 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Rike
2013. november 21. 21:44
Requiscat in pace! In aeternum an...
Válasz erre
0
3
vigyor
2013. november 21. 08:46
Sajnos tényleg kevés szó esik arról, hogy a terménylopások milyen, nem anyagi kárt okoznak a gazdáknak.
Teljesen tönkre tudja tenni lelkileg, mert ez nem a pénzről szól.
Egy tv, egy fűnyíró egy kerékpár ellopása csak ijedelmet és bosszúságot okoz, pénzzel megoldható.
De a terményem az más.
A saját magam nevelt állat ellopása, a saját magam termeltek ellopása sokkal személyesebb, sokkal mélyebb dühöt okoz. Igen, gyilkos dühöt.
Aki ezt nem tudja, nem érzi, az semmit nem tud az emberi természetről.
Válasz erre
5
0
mustarharmas
2013. november 20. 20:58
Két megjegyzés:
-Aristot gyakrabban a mandira
-a magyar ún. igazságszolgáltatást beszántani
+1 minden tolvaj rohadjon meg
Válasz erre
7
0
Justicia
2013. november 20. 17:59
"...annak a világnak a vége, amelyben felnőttünk. Amelyben este bárhová elengedhettük a gyerekeinket egyedül; amelyben nem kellett aggódni öreg szüleinkért, ha egyedül éltek távoli környékeken; ahol nem voltak rossz hírű negyedek, amiken csak járművel megyünk át sötétedés után. Az a világ hal meg a szemünk láttára, ahol többé-kevésbé biztonságban érezhettük magunkat."
Mikor is volt ez az idilli állapot ? Csak nem a büdöskomcsi stb. kádárista években ?
Válasz erre
1
2