„A Klubrádió kapcsán többször lehetett hallani, hogy a hirdetők nem mernek ott hirdetni, hiszen az nyílt ellenzéki szerepvállalással ér fel, de a Neo FM korábbi vezetői is utaltak arra, hogy a kereskedelmi szereplők követik az állami hirdetőket, és részben ez is okozta a rádióadó megszűnését. A kereskedelmi vállalatok tehát óvatosak. Hiába áll mögöttük külföldi anyavállalat, a magyarországi cégnek itthon, az itteni körülmények között kell sikeresnek lennie, és egy menedzser aligha fog szembemenni az elvárásokkal. Ennek köszönhető, hogy bár az állami reklámköltés csekély arányt tesz ki a teljes hirdetési forgalomból, a politikai elvárásoknak való megfelelés és a jobboldali média kétségtelen megerősödése a kormányközeli médiába tereli a kereskedelmi reklámköltés jelentős részét is.
Jelenleg nem is az a legfontosabb, hogy a reklámpénzek hány százaléka megy a médiaoligarchákhoz, és ezek az összegek miként jelennek meg a pártfinanszírozásban, bár nyilvánvalóan ez is érdekes. Ennél azonban sokkal nehezebb kérdés, hogy a hosszú évek alatt kialakult médiamutyik rendszere hogyan számolható fel, milyen szakpolitikai eszközökkel segíthető elő, hogy a hirdetési piac valóban piacként működjön és ne a közvetlen és közvetett politikai befolyásolás határozza meg reklámköltést. Nem érdemes hitvitát folytatni arról, hogy baloldali vagy jobboldali médiafölény van, hanem arról kellene gondolkodni, hogy miként alakítható ki olyan médiarendszer, amelyben a médiavállalkozások piaci teljesítményük alapján érnek el bevételeket, az állampolgárok pedig magától értetődően jutnak hozzá sokszínű médiatartalomhoz, segítve ezzel a demokratikus nyilvánosság működését.”