Elővárosi történet

„Horvátgurab közel van Pozsonyhoz, telek is találtatott. Mégis olcsóbb, mint a Slavín alatt. Jött hát a gondolat, épüljön lakópark. S úgy, ahogyan az lenni szokott, nem a község a beruházó, hanem odaadta a telkeket – gondolom nevetséges áron – valamilyen befektetőknek. Ők aztán a négyzetméterenként egy eurós telekből az energetikai infrastruktúra behúzása után százeurós telkeket csináltak, fölhúzzák a prágaiak által csak vállalkozói barokknak hívott »műremekeket«, elszedik a pénzt, és vége a történetnek.

Igen – a befektető számára. Ő vásárolt, fejlesztett, beépített és angolosan távozott a biztos haszonnal. A lakónak marad a harmincéves jelzálog. Ha a házzal baj van, két év múlva nincs kinél reklamálni, mert az építő cég régen nem létezik, a község meg pusztuljon bele az infrastruktúra fejlesztésébe, amire sokszor nincs is pénz, ugyebár. (...)

Majd jön az új polgármester, rájön, mindez mekkora nagy szívatás, tenne ellene valamit. De nem lehet. A falunak van fejlesztési terve, maga hagyta jóvá, az állam nem segíthet. Egy-két telefon is jöhet még, a polgármester élni akar, a nejét sem akarja veszélyeztetni, a gyerekekre sem lehet 24 órán át vigyázni. A polgármester lemond, ő igen – hányan nem! És senki, de az égvilágon senki nem védi őt meg. Az efféle ügyekben a szlovák rendőrség eszköztelen, az ügyészség nem érdekelt, a bíróságig el sem jutnak a dolgok.”