„Tisztelt L. Simon László!
Olvastam az újabb, a 25%-os elvonást kommentáló blogbejegyzését ("Lenyúlás" helyett célszerűbb felhasználás: higgadtan a jogdíjakról címen jelent meg) és ehhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni, úgyis mint szerző-előadó, és úgyis mint egy hangfelvétel-kiadó vezetője. Először is, szerintem a zenésztársadalom felháborodását - amit szinte egyöntetűen sikerült kivívniuk a hétfői döntésükkel - talán megspórolhatták volna maguknak, ha nem az előző hét végén, a szavazást megelőző pár napban nyújtják be a módosítót, teljesen váratlanul, az érintettekkel való minden előzetes egyeztetés nélkül. S bár gondolhatnánk, hogy ez improvizáció, és csak hirtelen körülnéztek, hol van még valami vihető, de az írásából egy komoly koncepció látszik kibontakozni. Kérdezem én, ha ennyire komolyan veszik a popzene felvirágoztatásának ügyét, akkor én (és gondolom, kollégáim többsége) miért pont ebből a blogból értesülök róla először?
Eddig ugyanis csak pénzt vontak el tőlünk. Először a PANKKK folytatására az Önök által is dicséretesen megszavazott (bár viccesen kevés) 90 milliót vitte el az első Matolcsy-csomag, aztán az Artisjus Alapítvány premizálási összegeit irányították át az NKA-ba, többek között lehetetlen helyzetbe hozva ezzel számos olyan komoly művészünket, akik teljesítményét sajnos csak egy szűk réteg és a szakma értékelte nagyra, a piac nem. Itt elsősorban a kortárs komolyzeneszerzőkre gondolok. Nyilván most ők is pályázhatnak, de gondolja el, hogy milyen különbség van egy talán megnyerhető pályázat talán majd valamikor kifizetett pénze, és aközött a néhány százezer forint között, amire minden évben számíthattak, és aminek érkezéséig bátran el tudtak adósodni. De ezt nyilván tudja, hiszen anno Önnel tárgyaltak az Artisjus képviselői, mielőtt aztán azt a néhány százmilliót átirányították az NKA-ba. Akkor még legalább szóltak előre... (...)
Az amúgy is forráshiányos magyar popipar (bocs, manufaktúra), ha legalább látszatra versenyben akar maradni a nyugati kollégákkal (amivel a közönség nap mint nap óhatatlanul összehasonlítja), akkor külső forrásokra van szüksége az egyre (lsd. most is) csökkenő bevételei mellé, tehát pályázni fog, technikára, színpadképre, hangfelvétel-készítésre, külföldi turnéra, ahogy eddig is tette. Néha nyert, néha nem. Ez egy rendkívül megosztott szakma, sok ízlésbéli, politikai stb. erővonal mentén, de azért ismerjük nagyjából egymást, egymás munkáit, bármilyen meglepő, a fiatalokat is, és higgye el, ha a fejlesztési pénzeket ilyen kiegyensúlyozottan osztanák el Önök, mint a mi döntéshozóink, még ennél is népszerűbb lenne az - amúgy is rendkívül:) - népszerű pártja.
Szóval én már bocsánat, de nem bízom Önökben. Nem csak Önökben, azokban sem bíztam. Egyszerűen a politikusok logikája szerint az egy jó dolog, hogy odajárulunk a pénzesdombhoz, aminek a tetején Önök ülnek, és a marakodóknak nagy kegyesen ledobálnak pár aranyrögöt. A mi pénzünkből. Gondolom, a minimum az, hogy csöndben maradunk. Persze sokan udvarolnak is majd közülünk, Önök pedig elégedetten udvaroltatnak maguknak. És minden évben újra. Micsoda szép művészsereg leszünk! Ez aztán a biztos út a neutrális, semmit sem akaró, gyáva vagy éppen az aktuális kurzus hóbortjai szerint készülő produkciókhoz! És nincsenek illúzióim, amit Önök elvettek, azok sem fogják visszaadni, ha véletlenül majd ők jönnek. Ők is szeretik, ha szép tiszta a seggük.”
