Az amúgy is forráshiányos magyar popipar (bocs, manufaktúra), ha legalább látszatra versenyben akar maradni a nyugati kollégákkal (amivel a közönség nap mint nap óhatatlanul összehasonlítja), akkor külső forrásokra van szüksége az egyre (lsd. most is) csökkenő bevételei mellé, tehát pályázni fog, technikára, színpadképre, hangfelvétel-készítésre, külföldi turnéra, ahogy eddig is tette. Néha nyert, néha nem. Ez egy rendkívül megosztott szakma, sok ízlésbéli, politikai stb. erővonal mentén, de azért ismerjük nagyjából egymást, egymás munkáit, bármilyen meglepő, a fiatalokat is, és higgye el, ha a fejlesztési pénzeket ilyen kiegyensúlyozottan osztanák el Önök, mint a mi döntéshozóink, még ennél is népszerűbb lenne az - amúgy is rendkívül:) - népszerű pártja.
Szóval én már bocsánat, de nem bízom Önökben. Nem csak Önökben, azokban sem bíztam. Egyszerűen a politikusok logikája szerint az egy jó dolog, hogy odajárulunk a pénzesdombhoz, aminek a tetején Önök ülnek, és a marakodóknak nagy kegyesen ledobálnak pár aranyrögöt. A mi pénzünkből. Gondolom, a minimum az, hogy csöndben maradunk. Persze sokan udvarolnak is majd közülünk, Önök pedig elégedetten udvaroltatnak maguknak. És minden évben újra. Micsoda szép művészsereg leszünk! Ez aztán a biztos út a neutrális, semmit sem akaró, gyáva vagy éppen az aktuális kurzus hóbortjai szerint készülő produkciókhoz! És nincsenek illúzióim, amit Önök elvettek, azok sem fogják visszaadni, ha véletlenül majd ők jönnek. Ők is szeretik, ha szép tiszta a seggük.”