„Mindegy, mennyire jól, szakmailag korrekt módon, átgondoltan költi majd el a pénzünket az NKA. A lényeg, hogy az a mi pénzünk. A szerzőké, az előadóké és a kiadóké. Magánszemélyeké, akik nem az állam kegyességéből kívánnak élni, esetleges állami pályázatokból, hanem a munkájuk után járó leadózott jövedelmekből, amelynek egy részét egy olyan egyesület gyűjti be számunkra, amely kénytelen valamiféle magyarázattal szolgálni, és nem megsértődni, ha valami nem tetszik nekünk a munkájában, és ha nem tetszik a magyarázkodása, el lehet zavarni a képviselőit, és újabbakat választani. Az NKA-val ezt nem tehetem meg, az a pénz papíron már nem az én pénzem, önöket nem én választom, nem is küldhetem el, önök nem nekem vannak kiszolgáltatva, hanem én vagyok önöknek. Nagy különbség.
Magyarország egy olyan hely, ahol az emberek megszokták, eltűrik a korrupciót, miután az általánossá vált az elit köreiben. Miért csodálkozik, hogy mindenkivel bizalmatlanok vagyunk, aki a pénzünket akarja, főleg a közmondásosan nem hatékony, kontraszelektív állammal szemben? Az NKA lehet, hogy egy üde folt a magyar égen, de miért kéne nekem ezt tudnom? Bizony előítéletesek vagyunk, és gyanakodva nézzük már csak azért is, mert a könnyűzenész-társadalom nem azért pályázik-pályázott ritkán az NKA-hoz, mert nem szereti a pénzt, hanem azért, mert az a történelmi tapasztalata, hogy nem kap onnan pénzt. Kivéve persze az idei pályázatot, amikor az Artisjus és az NKA közösen döntött az Artisjusból még 2 éve elvont 7 százalék sorsáról.
Tehát ez egy új fejlemény, hogy pár száz könnyűzenei pályázat között osztották fel azt a pénzt, amit addig az Artisjus osztott fel pár száz könnnyűzenei pályázat között. Mindenesetre leveléből azt látom, hogy nem elégedett a bizottság munkájával. Remélem, nem azért, mert én is nyertem. De idősebb kollégáim nem véletlenül tanácsolták anno: »ha oda pályázol, meg ne írd, mit akarsz csinálni, írjál be balettzenét vagy valami más lila izét, arra talán adnak«. Tehát az NKA hagyományosan az úgynevezett magasművészeteket pártfogolja, ezzel talán nincs is nagy baj, mondtuk, hogy majd mi megélünk a piacról, ha már nekik nem megy. Ez volt a koncertbevétel (ha volt néző), a playbackhakni (akinek volt gyomra hozzá, de annak is vége nagyjából) és a lemez utáni pénz (na, ez sincs már). Maradtak a jogdíjak (na, ez volt az, amiből a többség kihúzta, ha épp betegség, lemez, egyebek miatt nem volt koncert, ez volt éveken át a legtöbbünknek az ún. tartalék).”
