Tisztelt Lovasi András!

„Tisztelt Lovasi András!

Egyetértek a válaszában megfogalmazottakkal: valóban elbeszélünk egymás mellett. Korábbi válaszomban megpróbáltam kifejteni, mi áll az üresadathordozó-díjakkal kapcsolatos döntés tartalmi és formai részének hátterében (mikor adekvát a társadalmi egyeztetés, miért tartjuk indokoltnak a jelenlegi rendszer átalakítását), de ha ezek után ismét az előző levelében felvetett kérdésekhez térünk vissza, nehezen tudnék mást tenni, mint megismételni az általam korábban elmondottakat. Abban is igaza van, hogy míg például egy hölgy vagy akár egy rockzenész lehet hisztis, addig a magyar állam és annak választott képviselői nem, de úgy érzem, az önnek és ezáltal a hazai könnyűzenész-társadalom egy részének adott válaszom nem vádolható különösebben magas hisztifaktorral, ahogyan szerintem az immár kihirdetett törvénymódosítás sem.

Szintén igaza van, amikor azt állítja, hogy »nem véletlenül írta alá egy szombat-vasárnap több mint 1400 művész a döntésük ellen tiltakozó levelet«. Ez valóban nem véletlenül történt, hanem a közös jogkezelő szervezetek, különösen az Artisjus aktív szerepvállalásának köszönhetően, akik úgy szólították fel aláírásra a tagjaikat, hogy finoman szólva nem bontották ki az igazság minden részletét. (Az aláírásgyűjtő ívet jogdíjjogosultként egyébként magam is megkaptam. Némi gondolkodás után nem írtam alá.) Az, hogy félinformációkkal és csúsztatásokkal – lásd az üreshordozói díjak és a klasszikus szerzői jogdíjak rendszeres összemosását, amely még legutóbbi leveléből is visszaköszön – sikerült látszólagos egységbe kovácsolni egy, a megélhetéséért joggal aggódó szakmát, még nem jelenti azt, hogy annak tagjai olyannyira magukénak éreznék az Artisjust mint szervezetet. A zenészekkel folytatott magán- és háttérbeszélgetésekből nekem rendre ennek az ellenkezője derül ki, ahogyan erre utal az az éppen ön által említett tény is, hogy az Artisjus tagjainak elenyésző kisebbsége érzi úgy, hogy érdemes tevékenyen részt vennie az egyesületi működésben.

De a valódi kérdés természetesen nem az, ki hogyan viszonyul az Artisjushoz, és hogy miért olyan a szervezet nyilvános megítélése, amilyen. A kérdés inkább az, mi szolgálja legjobban a zenészszakma érdekeit egy olyan piacon, amely – főként az internetes letöltések hatására – gyökeresen megváltozott az elmúlt években ahhoz az állapothoz képest, amire az üres adathordozói díj bevezetése volt a válasz. Hogy az üreshordozó-díj önmagában nem hozza el a pophajnalt, az egészen biztos. Meggyőződésem, hogy a jelen törvénymódosítás csak egy átmeneti lépés a jogdíjrendszer egészének újragondolása felé, amire feltétlenül szükség van, hogy az megfelelhessen a mai médiakörnyezetnek. De addig is, amíg ez összeurópai szinten megtörténik, jogalkotóként törekednünk kell a jelenlegi rendszer korrekciójára a jobb és igazságosabb működés érdekében. Mi pedig továbbra is úgy látjuk, hogy a néhány jogosultat – jellemzően évekkel, évtizedekkel ezelőtti teljesítménye alapján – többszörösen felülkompenzáló rendszernél jobb és igazságosabb az, amely teret enged a fiataloknak, a feltörekvő tehetségeknek is. A kortárs könnyűzenében talán ez sem elhanyagolható szempont, még ha ezt a konzervatív kultúrpolitikusnak kell is kimondania.”