A kihívások tömegével és igen gyorsan törnek ránk

„Itthon amit baloldalnak mondanak, az inkább liberális. Van esély arra, hogy megtaláljuk magunkat? Legyen egy önálló baloldali alternatíva kulturális értelemben is?

A hazai baloldal két évtizede ugyanazokat a témákat próbálja eladni. Ezekkel azonban kettős értelemben is baj van. Egyrészt minden mozgósító erejüket elvesztették, másrészt végzetesen bezárnak minket időben és térben egyaránt. A demokratikus kártyára mindig az van írva, hogy a jobboldal fasiszta és Orbán egy diktátor. De hát az emberek mindennapi tapasztalata az, hogy a munkahelyen, a hivatalban, a bíróságon, az iskolában, a családban Orbán előtt éppen úgy nem volt demokrácia, mint utána. Az elitellenes kártya arra lenne való, hogy korrupcióval és szakmaiatlansággal vádoljuk a hatalmon lévőket a tisztességes és normális életet akaró többség nevében. Az ellenzék azonban ebben a kérdésben finoman fogalmazva sem túl hiteles.

Aztán szinte minden héten előhúzzák a „nyugat„ kártyát. Hogy az EU, meg a nemzetközi intézmények szerint mi nem szalonképes, mi távolít el minket a nyugattól, amihez tartozni akarunk. Azt hiszem azonban, hogy ez - és jól játszik rá erre a Fidesz - a globális kapitalizmus időszakában már nem mozgósító jellegű, hiszen mindannyian a saját bőrünkön érezzük, hogy a nyugat a világválság időszakában velünk szemben is védi a saját érdekeit, a saját normáit sok esetben ő maga is megszegi, ráadásul éppen olyan nagy bajban van, mint mi.

A kulturális elit, a politikai elit hiteltelen. Mi a helyzet a szakszervezetekkel, a civilekkel?

A kérdést nagyon fontosnak tartom, mert kialakulóban van nálunk egy eléggé komikus populista igérgetési verseny a bal és a jobboldal között. Ez a társadalmi problémákat szociális problémává próbálja átfordítani, vagy ha ez nem lehetséges, akkor rendőri kérdéssé transzformálni. A civilek ebben a felállásban ha akarják, ha nem eléggé radikális szerepet töltenek be. Ugyanis ők azok, akiket létükben sért mindkét álmegoldás. A hajléktalanok ügyében láttuk, hogy a civilek tudják hatékonyan kikövetelni azt, hogy ne rendőrökkel oldják meg az utcán élők kérdését, egész egyszerűen mert ez nem működik és őket állítják megoldhatatlan feladat elé.

Ugyancsak a civilek hívhatják fel arra a figyelmet, hogy a populista versengés éppen a tényleges tennivalóktól veszi el a pénzt.

Meg kellene érteni, hogy a magyar társadalom kulturális, anyagi, lakhatási állapota, a hihetetlen mértékű elszegényedés és tehetetlenség nem szociális, hanem politikai kérdés.

Ahogyan politikai kérdés a keresetek szintje, a munkahelyi érdekérvényesítés, vagy az, hogy a fiatalok, az orvosok, a leszakadók százezrével külföldön vállalnak munkát.

És politikai kérdés az is, hogy a megkapaszkodni akarók, a középosztály, vagy éppen a jól képzett elit miben látja biztonsága és boldogulása útját. Politikai kérdés abban az értelemben, hogy – Ernesto Laclau argentin posztmarxista gondolkodó szavaival - hogyan hozzuk létre a társadalmit. Ennek részeként lehet csak beszélni gazdaságpolitikáról, oktatáspolitikáról, érdekvédelemről, vagy éppen energiapolitikáról. Elég, ha csak egy utalás erejéig beszélünk a romákról. Vajon feltette-e már valaki a kérdést, hogy pontosan milyen lenne a romák helye a magyar társadalomban, hogyan jutnának oda, mennyiben van fedésben az ő elképzeléseikkel és milyen áldozatokat vagyunk hajlandók hozni ezért?”