A demokrácia állapotáról

Xerxész perzsa nagykirály, aki a tengert is megkorbácsoltatta, miután flottája Szalamisznál Kr. e 480-ban vereséget szenvedett az egyesített görög hajóhadtól, egy föníciai hajóval tért vissza Ázsiában. Az úton rettentő vihar tört ki, s mivel a hajó túlterhelt volt Xerxész kíséretével, az uralkodó élete is veszélybe került. E helyzetben a király a kíséretéhez fordult és felajánlotta nekik, hogy most megmenthetik a királyukat. A kíséretet alkotó perzsa főemberek meghajoltak és önként a tengerbe vetették magukat – a király megmenekült. Így meséli el ezt nekünk Hérodotosz.

A magyar demokrácia hajója is borzasztó viharban hánykolódik immár húsz éve, ideje lenne hát a veszélyes tehertől megszabadulnia. A ballasztból 2014-től kidobnak vagy 180 országgyűlési képviselőt, ám – számos ok miatt – úgy véljük, hogy ez kevés lesz.

Magyarországon ún. képviseleti demokrácia van, ami azt jelenti, hogy minden választónak nagyjából nyolcmilliomodnyi esélye van a dolgok befolyásolására. A bevett eljárás szerint néhány tízezer honfitársunk (vö: „nép”) egy hivatalos eljárás keretében megválaszt egy embert, aki az elkövetkező négy évben aztán fényesen megél, mint képviselő, cserébe viszont megígéri, hogy ez idő alatt az ő – mármint az őt megválasztó „nép” – érdekeit fogja képviselni; bármit jelentsen is ez. Ezután az illető felutazik Budapestre, a továbbiakban pedig azt csinál, amit akar, vagy amit mondanak neki; és a következő négy évben legfeljebb a tévében látják. Mondjuk többnyire nem is nagyon hiányzik senkinek. Miután ez így megy már lassan 25 éve, mindenki természetesnek veszi, pedig nem az.

A kiemelkedően mazochista választópolgár, aki nézi a parlamenti közvetítéseket, némi eufemizmussal megállapíthatja, hogy az ő képviselői bizony többnyire nem a szellem sasmadarai. Mi több, úgy tűnik, a helyzet mintha folyamatosan romlana az első szabadon választott parlamenthez képest. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: miért van ez így?

A képviseleti demokráciák néhány – a valóságban sohasem bebizonyosodó – feltételezésen alapulnak. Az első ilyen ábránd, hogy a választók okosan képesek elválasztani a búzát a konkolytól, és meg tudják ítéli, hogy ki alkalmas a képviseletükre és ki nem. Ez egészen egyszerűen nem így van. A választópolgárok döntő többsége nem képes erre; és nem csak azért, mert buta, hanem azért is, mert nem érdekli, és tulajdonképpen jó oka van rá.

Az első ilyen jó ok az, hogy a magyar választók többsége egy szavát sem hiszi el a politikusnak, még akkor sem, ha történetesen rá szavaz. Nem hiszi el, egyrészt azért, mert közmegegyezés van abban, hogy minden politikus hazudik mint a vízfolyás; másrészt azért, mert tisztában van azzal, hogy a jelölt báb csupán, akit a háttérből irányítanak és – akár a saját meggyőződése ellenére is – csak azt teheti, amit valahol, valakik megengednek neki. A világ determinált, a politika mozgásterét behatárolja a „demokratikus” napirend, ettől nemigen lehet eltérni. Ezért aztán az, amit politikának nevezünk, nagyrészt nem más, mint instrumentalizált államirányítás, technikai részletkérdések összessége – mint például az, hogy milyen chipet kell a kutyákba beültetni, vagy merre görbüljön az uborka és a víz oltja-e a szomjat. Ezek roppant fontos kérdések, ám lássuk be, az átlagos választót nem nagyon érdeklik.

Azon kérdések, amelyek viszont érdekelnék a választópolgárt, mint az interetnikai feszültségek, közbiztonság, halálbüntetés, abortusz, stb., azok – az átlag választó által is érthető, brutálisan egyszerű nyelven – nem tárgyalhatóak, a liberális gondolatrendőrség nem engedi. Szándékosan keltik az a benyomást, hogy a „nagy” dolgok már lefutottak. A liberális demokrácia a legjobb – vagy legalábbis a legkevésbé rossz – államforma, ezért nincs mit változtatni rajta, ez van és kész; a történelem pedig – e tekintetben – a végére ért. Ami folyik, az nyűglődés, civódás, jelentéktelen semmiség, a nagy dolgok már el vannak döntve. A liberális napirend szerint örökre eldöntött, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”, hogyan kell az embereknek együtt élni, miről lehet beszélni és miről nem. Olyannyira így van ez, hogy a fenti, az átlagválasztót érdeklő kérdések feszegetése szinte kizárólag a „radikális”, vagy „szélsőséges” pártok sajátja lett.

Ami maradt, az nem más, mint technikai jellegű szabályozás, államirányítás. Ezt viszont szakkérdésnek lehet tekinteni, amelyekkel nem politikusoknak, hanem felkészült szakértőknek kell foglalkozniuk, akiket külön erre képeztek ki. Az állam irányításának ilyesfajta felfogása közvetlenül vonja maga után a bürokrácia fékezhetetlen növekedését, a növekvő bürokrácia pedig egyre élhetetlenebbé teszi a világot. Radikálisan felvetődik a dichotómia a formális politikai szabadságjogok és a minket körülvevő társadalom tényleges befolyásolásának lehetősége között. Formálisan minden dolgot szabad, ám valójában nagyon kevés dolgot lehet a politika tárgyává tenni.

A politikai kérdések ilyesfajta atrófiája közvetlenül felveti a kérdést: mi szükség van akkor a politikusokra? Láthatóan tulajdonképpen egyetlen „politikai” feladat maradt csak, méghozzá a vonakodó, ostoba, fasisztoid nép meggyőzése arról, hogy már elértük a létező világok legtökéletesebbikét, illetve, hogy a legtökéletesebb világ beteljesülésének útjában már csak az ő csökött gondolkodásuk áll. Ha jól meggondoljuk azonban, ez is inkább pedagógiai – tehát szakértői – feladat, mintsem politikai.

A politika, a politikusok feladata lehetne még a nép szórakoztatása is, ám ennek egyre kevésbé felelnek meg politikusaink. A parlamenti képviselőkön mégoly felületesen is végigtekintve is az első benyomásunk az, hogy többségük alkalmatlan. Beszélni például alig néhányan képesek közölük. A papírból felolvasva elmakogott felszólalások nem emelik a parlamenti „vita” fényét és nagyon kevéssé szórakoztatóak. Valódi vita gyakorlatilag lehetetlen a mai parlamenti politikában. A képviselők monoton hangon felolvassák a pártok agytrösztjei által kiötlött „üzeneteket”, „kommunikálnak” – hogy ezt a hányingerkeltő szót használjam –, és ezt csak ritkán szakítja meg egy-egy érdekesebb beszólás. Nem hangzanak el érvek, vagy ha véletlenül mégis, akkor nem vesznek róla tudomást. Emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy valakit/valakiket érvekkel meggyőztek volna arról, hogy az általuk kitalált hülyeséget lecseréljék egy másikra.

Nincs ennek értelme. Itt a ballaszt végső kidobásának ideje. Javaslom tehát, hogy a parlamenti létszám további csökkentését. Pontosan annyi képviselőre van csak szükség, ahány párt a parlamentbe került. Ezek mindegyike kap egy nyomógombot, amelyet előzetesen annyi szavazat megjelenítésére programoztak be, amennyit az illető párt a választásokon elért. A kormány előterjeszti a javaslatát, a parlamenterek megnyomják a gombjaikat, a kormánypárt győz, mindannyian hazamennek. Ez olcsó és tanulságos eljárás. A többit a szakértők majd elintézik. Egy füst alatt valószínűleg minket is.