„A kívülálló számára úgy tűnik, Magyarország és az Európai Unió kapcsolatrendszerét túlnyomórészt a feszültségek uralják: nem pusztán politikai az adok-kapok, hanem gazdasági is. Utóbbi természetesen a mi kontónkra, miután – elméletileg és gyakorlatilag is – nettó haszonélvezői vagyunk a közösségnek. Eladósodott, kifejezetten szegény országként persze minden eurócentre szükségünk van, pontosabban lenne. Arra is, amelyet most büntetésből nem kapunk meg.
Mindenesetre ha nem következik be fordulat és újratervezés hazánk és az EU viszonyrendszerében, vagyis nem leszünk minden téren EU-konformok, akkor tarthatunk tőle, hogy a mi kolhozunk, közös gazdaságunk egyszer-kétszer még »betart«. Lásd a mostani aktust: a 15 futó uniós programunkból tizet kifogásolt az unió a mérnökprobléma miatt, s ezek támogatási pénzének öt százalékára, hozzávetőleg összesen 230-250 millió euróra – 69-75 milliárd forintra – bírságol meg minket az EU a pályázati rendszerünk szabálytalanságára hivatkozva. (...)
A fentiekből talán kitűnik, hogy elemi érdekünk a jó kapcsolat az EU-val, és nagyjából két feladat adott Magyarország számára. Egyfelől az Európai Bizottság és néhány nagy európai befektető akkor nyugodna meg, ha tudná, milyen a magyar gazdaságpolitika iránya, hogy most már nem lesz több rögtönzés, vagyis kellene neki egy iránytű és egy térkép, másfelől a hiteles, komolyan vehető euró melletti elköteleződés biztosítaná a stabilitást. Utóbbi nem elsősorban az Európai Bizottság és más külső tényezők érdeke. Hanem Magyarországé.”