„Egy nőnek beszólni, öltönyben, nyakkendőben, felelős ember látszatát keltve hülyeség és tahóság. Nincs mentség arra, ha egy érdemi vitában valaki ad hominem érveket és beszólásokat használ. Azt jelenti, hogy nincsen kellő vitakultúrája, nem képes partnerként kezelni egy hölgyet, nem tud elvonatkoztatni a gyengébbik nem fennálló, de igazságtalan képétől. De ugyanúgy egy másik férfit sem illik lekezelni semmilyen indokkal egyetlen hímnek sem.
A parlamenti tahózással nem az a baj, hogy nőket aláznak vele, hanem az, hogy mások által választott képviselőket, vagyis embercsoportok komplett véleményét tekintjük semmisnek, vagy kötjük egy látszathoz, külsőséghez. Illés és a többi prosztóskodó képviselő pedig ugyanúgy megtestesíti valahány szavazójának, ideológiai partnerének nézetét. Ergo az államtitkár éppen nem a saját nevében beszélt, hanem egy lényegesen nagyobb réteget viselt egy személyben. Vagyis ő magánemberként szólt, de megfeledkezett arról, hogy abban a »Tiszteltnek« nevezett házban nem magát képviseli. És ez a baj.
Valahol az utcán elfér ez a mondat, képesek vagyunk mi, gyenge, otthoni szülésre alkalmas nők is elengedni, ha rondának mondanak minket, de végig abban bízunk, hogy a véleményünk ugyanannyit számít, mint egy férfié, még akkor is, ha nincs igazunk. Le lehet ülni, el lehet nekünk is magyarázni dolgokat, megértjük. Vitapartnerek vagyunk. Éppen ezért rossz azt látni, hogy az Országházban, arrogánsan úgy tehet valaki, mintha az ő nézetei valami magasabb szintet képviselnének világnézeti vagy nemi okokból.”