„Nem kétséges, hogy a lassan és elképesztően előkészítetlen módon bevezetett pedagógus-életpályamodell elég riasztó és alapvetően minőségellenes konstrukció. Oktatáspolitikai elemzői szemmel nézve viszont a minden ízében átalakuló közoktatási rendszerben kibontakozó tanulói életpályák egyenesen elborzasztóak. Egy olyan rendszer van kialakulóban, amelyben a »jó hátterű« kevesek érdekeinek kőkeményen alárendelődnek a sokak érdekei. Az óvodától a tagozatos első négy osztályon és hat vagy nyolc évfolyamos gimnáziumokon keresztül a tudományegyetemekig vezető, keveseknek – és egyre kevesebbeknek – fenntartott utak egy fél évszázada süllyesztőbe került minőségfelfogás jegyében szentek és sérthetetlenek. Ezek végigjárásához természetesen egyre több kulturális tőkére és pénzre lesz szükség.
A sokasodó sokak gyermekei számára viszont az oktatási rendszer minden szintjén a lemorzsolódás, parkolópályára kerülés, valamint a végzettség nélkül vagy alibi-végzettséggel való kilépés egyre nagyobb gazdasága áll rendelkezésre. (Erre szükség is van, hisz egyre könnyebb lesz a sokak közé zuhanni.) A kevesek és a sokak elkülönítése már elsőben megtörténik majd »tagozatos« osztályok indításával, ami elég vicces annak fényében, hogy minden osztályban ugyanazt a központi tantervet kel majd tanítani. A sokak újabb nagy lehetősége a parkolópályára kerülésre a magántanulóvá vagy sajátos nevelési igényűvé nyilvánítás, mely mintha egyre könnyebb lenne. A központi bérfinanszírozás felszámolta az iskolák érdekeltségét abban, hogy megtartsanak minden gyermeket, ami óhatatlanul lemorzsolódáshoz vezet. (Annál is inkább, mert a tanköteles gyerekek önkormányzati nyilvántartása helyébe egy telivér zűrzavar lépett, nem biztos, hogy feltűnik, ha néhány gyerek eltűnik a rendszerből.) Mint eddig is, az általános iskolákból hatodiktól elkezdenek eltűnni a kevesek, a megmaradt sokakkal szembeni elvárások pedig nem lesznek túl magasak. Nyolcadik után a sokak választhatnak az érettségivel ugyan igen, de a továbbtanulás lehetőségével már alig kecsegtető szakközépiskola és a csak betanított szakmunkára kiképző, de az életben és a munkaerőpiacon való érvényesüléshez szükséges kompetenciák fejlesztésével már nem bajlódó szakiskola között. Aki pedig ehhez sem érez tehetséget magában, az kivárhatja tanköteles kora végét egy Hídprogramban, ahol már ennyit sem várnak tőle.”