Ezúttal valóban sikerült István és Koppány küzdelmébe az egész társadalmat bevonni – ez a darab cselekményének a lehető legkártékonyabb projekciója.
Vannak az életben értelmetlen tevékenységek. Ilyen az, amikor esztétikáról vagy ízlésről próbálunk eszmét cserélni azzal a tarsolylemezes turbómagyarral, aki ingerülten buzizsidózik az Alföldi-féle István, a király bemutatója előtt, vagy amikor a Heti Hetes nyomán Alföldi-rajongóvá lett, agresszívan lökdösődő nyugdíjassal próbáljuk megértetni, hogy Gergényi és Gyurcsány rendőrterroristái egy demokráciába talán mégse férnek bele. Aki őszinte kritikát próbál írni Alföldi rendezéséről, az a két fenti hibát egyszerre követi el.
Személy szerint azt éreztem helyesnek, hogy nyitottan és előítélet nélkül megnézem az előadást, kialakítom a véleményemet, és nem teszek úgy, mintha mindaz, ami itt zajlik, normális lenne. Meg se próbálom érdemi kritikával túlüvölteni azokat a veszett harci kutyákat, akik emberemlékezet óta minden közéleti vagy kulturális történést teljes sikerrel ágyaznak a maguk Trianon- vagy holokausztsérültségébe.
Nem az a baj, hogy az egész előadás tömény politikává vált, hiszen az volt már a '82-es ősbemutatón, hanem az, hogy a legostobább és legsötétebb törzsi gyűlölködés tárgyává tette azt a több mint három évtizede velünk élő mítoszt, az István, a királyt, amely olyan közel áll a magyar nép lelkéhez, mint talán semmi egyéb.
Alföldit a rendezés során láthatóan az a szándék vezérelte, hogy a balliberális oldalt ünnepélyesen visszaemelje a magyarságba, ezt a műveletet azonban szokása szerint olyan gesztusok kíséretében hajtotta végre, amelyekkel a rockoperát nagy ívben belevetette abba a ballibsi kontra népnemzeti gyűlölködésbe, ami már a rendszerváltáskor se volt progresszív, viszont annál unalmasabb és elhasználtabb, még akkor is ha ennek az országnak a rugói rendületlenül erre járnak.
A jobboldali értelmiség persze hibátlanul asszisztált Alföldi performanszához, olyan hevesen ásva a lövészárkokat az eredeti mű védelmében, hogy közben a szerzőpárost, Szörényit és Bródyt is kitagadták a nemzetből. Ezúttal valóban sikerült István és Koppány küzdelmébe az egész társadalmat bevonni – ez a darab cselekményének a lehető legkártékonyabb projekciója. Az István, a király mindeddig – talán az utolsó identitáskapocsként – a magyarság egységét fejezte ki. Idén ez az illúzió is szertefoszlott.
A haza rossz szelleme ismét győzött, mindkét tábor begyűjtötte a hideg polgárháború további muníciójául szolgáló sérelmet, megalázottságot és meg nem értettséget. Már kopogtat a kampány, az újabb alkalom, hogy igazán mozgósítani tudjuk nemzeti indentitásunknak azt a darabját, amely még az István, a királynál is közelebb áll a szívünkhöz. Azt, amiben jobb és bal igazán osztozni tud: a gyűlöletet.
Orbánék patrióta győzelme nagy politikai vereség Friedrich Merz német kancellárnak és Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének. Véget ért az EU-csúcs. De mi következik ebből a belpolitikára nézve? Itt a Mesterterv évadzáró adása.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Drámai és megható pillanatok az interneten: a miniszterelnök személyesen kért segítséget, hogy megtalálja a fehér inges, kalapos kisfiút, akinek a szegedi tömegben nem tudta aláírni a zászlaját. A DPK közössége azonnal megmozdult, és csodával határos módon előkerült az édesanya.
A miniszterelnök nem fogta vissza magát: a szegedi fórumon egymás után lőtte el a poénokat, amikről most videós összeállítás is készült.
