„Sok civil beszélgetést hallgattam már végig feszengve, ahol egyik-másik politikus szellemi képességeit nem túl hízelgően minősítették, uram bocsá' indulatosan lehülyézték, agyhalottnak nevezték. Pedig a legtöbb közszereplőnek, még ha képtelenségek szajkózására kárhoztatja is a balsors, jobban mondva az önérdek, megvan a magához való esze. Agyhalottnak tehát végképp nem mondanám az ilyen, nem túl rokonszenves politizálást sem. »Szívhalottnak«, érzéketlennek, lelketlennek egyre sűrűbben. Sajnos, már a civil közvéleményt is sikerült átverni azzal a hazugsággal, hogy a politikán nem lehet az erkölcsi normákat számon kérni, erkölcs és politika két külön világ. (...)
Ma civilek és politikusok egyaránt vitatkoznak mondjuk azon, hogy a szövetségkötéseknél az egykori csapattárs iránti tisztelet és lojalitás-e az erősebb erkölcsi parancs, vagy az az elkötelezettség, hogy egy mélyen erkölcstelen rezsim leváltásához minél nagyobb támogatottságot kell szerezni.
Az igazán »szívhalott« politika nem is onnan ismerszik meg, hogy küzd az ilyen konfliktusokkal. Sokkal inkább onnan, hogy nem is ismer ilyeneket. Sőt: akkor is hiányzik belőle az irgalom és az emberség, ha ennek se társadalmi, se pénzügyi korlátai nincsenek. Ha a szíve helyett ilyenkor is, látszólag teljesen öncélúan a foga fehérjét mutatja ki.
Ez történt akkor is, amikor a kormánypártok annak ellenére szavazták le a Pető Intézet életben maradásához szükséges támogatást, hogy a tárca már bejelentette: tartalékai terhére meg tudja oldani a helyzetet. Hogy nem valami félreértés történt, azt egyik politikusuk nyilatkozata mutatta meg, aki szerint a presztízs-stadionok építése is »egészségügyi beruházás«, minden rendben van tehát. Hogy létezik felnőtt Taigetosz is, azt pedig a hajléktalanokat büntető törvény vitája és az elhíresült szociális temetés végszavazása leplezte le.”