Három részre szakadt értelmiség

„Ha eddig nem, akkor ezen a nyáron például a szárszói találkozó ellentmondásos visszhangja világossá tette, hogy az értelmiség mára már nem is ketté, hanem legalább háromfelé szakadt, újabb törésvonal mutatta meg magát. Ez a harmadik csoport a politikai elkötelezettség eddigi értelmiségi magatartásformáit kérdőjelezi meg, ezt tartja káros vagy komikus, legjobb esetben idejétmúlt szereptévesztésnek. Nem az volt a bajuk Szárszóval, hogy ott sem született meg a korszakváltás vagy akár csak az ellenzéki összefogás receptje.

Sokkal inkább az, hogy a »szárszóiak« egyáltalán igényt formálnak a receptírásra, hogy szellemi emberként aktív politikai szerepet is játszanának. Ez az, amit az új, harmadik értelmiségi csoport iróniával és elutasítással kezel. Szemükben már nemcsak a politikai elit járatódott le, hanem az a szellemi elit is, amely nyíltan politizál, és vállalta egy adott politikai oldalhoz való tartozást. Ezzel mintegy a szemünk láttára leheli ki lelkét békés egymásmellettiségben az egykori »demokratikus ellenzék« és a szocialista »reformértelmiség« társadalmi képlete, amelyek egyaránt az értelmiségi lét és a politikai cselekvés természetes szimbiózisára épültek. 

Az a régi híres vita éled újjá az értelmiség szerepéről, amely többek között az »elkötelezett értelmiségi« ethoszát kimunkáló Sartre és a mindezt az »írástudók ópiumának« nevező Raymond Aron között zajlott. De hasonló nézetkülönbség volt az első világháború táján Thomas Mann és bátyja, Heinrich Mann között is. Thomas Mann 1918-ban még Egy apolitikus ember elmélkedései címmel ír esszét, testvére nyílt elkötelezettségét gyermetegnek bélyegzi, mondván, hogy a német értelmiségnek sokkal inkább a kultúra, a lélek, a művészet körül van keresnivalója, mint a társadalom, a politika, a szociális kérdések környékén. (Pályafutása későbbi szakaszait tekintve Thomas Mann persze már minden volt, csak apolitikus nem.)”