„Addig is záróra. Először oktatás, nevelés, erkölcstan, történelemórák. Aztán annak a rendkívül bonyolult feladatnak az elsajátítása, hogy miként juttassuk el a labdát a legközelebb álló társunkhoz. A parasztvakításból pedig egyszer és mindenkorra elég. Megfogta a fiúkat a korán bekapott gól, meg a többi hülyeség. Megfogta, mi? Volt még hátra nyolcvannyolc. Azért akadt egy szép pillanat is. A fiatal, életerős magyar labdarúgó lába begörcsölt, nyilván a nagy terheléstől. A román odament hozzá és befeszítette a lábfejét. A rohadt, mocskos, oláh cigány állatja, aki lenyúlta Erdélyt.
Elképesztő sötétség van itt a fejekben. Ha valaki úgy gondolja, hogy egy futballstadionban kell valagba rúgni Trianont, ám tegye. Például megteheti, hogy a szívét, a lelkét, a beleit kirakja a gyepre. Hogy a szétfütyült Himnusz és az 1918 feliratú táblák (amelyekről az UEFA-seggfejek alighanem azt gondolták, hogy Piturca faterjának születési évét jelezték) ellentételezéseként nem a szektort bontja le, mint egy behisztizett pávián. Ez a kultúrfölény, jelentsen bármit is.
Manu kiment a barátaival a színpadra, és közel három órán keresztül egy perc pihenést sem engedélyezett sem maguknak, sem a csodálatos közönségének. Ötvenkét évesen.”