Vígszínházasdi: a stílus maga a rendszer

„Akár igaz is lehetne, hogy a stílus maga az ember, ahogy a szolnoki direktor pályázati anyagát Georges-Louis Leclerc-től kölcsönzött címében is állítja. Csakhogy az ő esetében ez egyáltalán nem alkalmazható. Ahogy Dörnerre, Nemcsákra és Vidnyányszkyra sem érvényes ez az evidencia. A rendszer által maga alá gyűrt, egyébként tehetséges színész vagy rendező (nem mintha a Szeszélyes évszakok, vagy szilveszteri kabarék által közvetített művészet az én ízlésvilágommal egybevágna, de jelen esetben az egykori derék, ünnepelt kabaré színész) keserves, groteszk kínlódását, megfelelni akarását szemlélni a nézőnek (nekem is) keserves. Maradi, olcsó és rombolásra készül, mint minden, ami a politika szolgálatába áll, anélkül, hogy erre rá lenne szorulva.

Úgyhogy tanulság már megint nincs, csak az, amit már egy ideje tudunk, vegyük át még egyszer. A közélet egyre kevesebb területén számít a szakmaiság, az igényesség, in concreto a művészi igényesség. Mert a döntéshozót ez k*rvára nem érdekli. A döntéshozó márpedig ezekben az ügyekben is maga a teljhatalmú vezér, mindenki más biodíszlet. Beleértve ezt a jobb időket megért művészt is, akit manipulálható eszközként használnak egy sikeres színház arcul köpésére. És hogy mi van a közönséggel, velünk? Az sem érdekel senkit. Pár napig háborgunk, aztán jobb híján rántunk egyet a vállunkon, és beletörődünk. Mint mindenbe, amit a megkérdezésünk nélkül nyomtak le a torkunkon.”