„Előttem olyan kép rajzolódik ki a magyarországi médiáról, hogy a hagyományos sajtó évente körülbelül 30 milliárd forintnyi adót utal át a kincstárnak. Az elektronikus sajtó (az üzleti alapon működő rádiók, tévék és portálok) ennél többet, és az állami bevétel megközelíti a 70 milliárdot. Ahhoz viszont, hogy a kereskedelmi médiumok adójából mozgásban tartható legyen a közszolgálatinak nevezett propaganda-gépezet, hiányzik még néhány milliárd. A kiegészítésre keres forrást a kormány, a miniszterelnöknek van erről árulkodó megjegyzése. A legutóbbi ‒ egyébként a magyar focival foglalkozó ‒ interjújában kifejtette: »Úgy is lehet, hogy a köztévébe kerülnek a kereskedelmi televíziózás adóztatásából származó bevételek.« Lefordítom és általánosítom: más farkával akarja verni a csalánt.
Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a külföldi tulajdonban lévő médiacégek túlnyomórészt magyar menedzserei kidolgoztak valamiféle koncepciót. Ennek éle akár még a végrehajtó hatalom ellen is irányulhat, amennyiben a normális cikkek közlése és műsorok készítése merényletnek számít a politikailag elfogult cikkekkel és műsorokkal szemben. Ez a felfogás fenyegetheti persze azokat az ellenzéki szerkesztőségeket is, amelyek szintén pártokhoz kötődnek, és nem föltétlenül a tárgyilagosságban jeleskednek. Ők azonban még nincsenek abban a helyzetben, hogy összeesküvéssel vádolják az infotainment (tájékoztatva szórakoztatás, hírakoztatás) magyar nyelvű műhelyeit.”