„A magam részéről több intelligenciát föltételeztem Alföldi Róbertról. Egyetlenegy mentsége van. Ha netán azt vette fejébe, hogy bebizonyítja: ő is képes olyan émelyítő lenni, mint Vidnyánszky a tavalyi Máriával. (…)
Ha ideológiai alapra helyezkednék, meg kellene jegyeznem, hogy ennyire antiklerikális előadást még Major Tamás sem rendezett volna. Börtönviselt egyháztörténet-professzorom, Istenben boldogult Lotz Anti bácsi mondogatta: az egyháznak mindig jót tesz egy kis üldözés. Ez esetben Alföldi az egyházat szolgálja, és épp a legjobbkor teszi, ez vitathatatlan. Vissza tehát a művészet templomába. A keresztvíz leszedésére ott is akad elég alkalmunk.
A zenés darabok előadása annál izgalmasabb, minél több olvasatát tárják elénk időről időre az alapműnek. Csakhogy kultikus rockoperánknak egész egyszerűen nincsenek olvasatai. Az egész szerzemény olyan zseniálisan letisztult, egy-értelmű, hogy mindennemű magyarázkodást ledob magáról. Ennyire áttetsző partitúrát és dramaturgiát semmi értelme fejtegetni, mert egyetlen mozdulat, és darabjaira hull az egész patetikus tünemény. Aminek pátoszát eredetileg is az ősbemutatót körülvevő társadalmi légkör táplálta nagyrészt, nem pedig a mű mint olyan. Tudomásul kell venni, hogy bizonyos alkotások elválaszthatatlanok a köréjük kerekedett kultusztól. Erre a jelenségre éppen az István a legjobb példa. (…)
Alföldi, a sértődött titán úgy határozott, leveti az álarcot. Hajszálpontosan tudta, hogy most aztán bármit megcsinálhat. Aki csak egy szót is szól, mártírkoszorúját gyarapítja egy-egy aranyágacskával. Hősi gesztusához lelkes ministránsra lelt Szörényiben, a durcás félistenben, aki évek óta nem érti, miért nem egészen az. Ha az István Alföldi mártírkoszorúja, Szörényi a bokréta rajta. Személyes sértettségük gyümölcse ez az émelyítő, magamutogató és giccses István, a király. Giccs pedig ott lészen belőle, ahol az előadás leválik a darabról, ürüggyé téve a művet és annak morális státuszát. A látszat ellenére senki se higgye, hogy mindez bátor színházi tett. Inkább hajcihőzés.”