Nagyon korán kaptam Kossuth-díjat

„Ezt a rendszerváltás után ön is átélte, akkor a költészete is meglehetősen a háttérbe szorult. Milyen érzés megélni, hogy valaki az egyik legünnepeltebb művészből egyszer csak légüres térbe kerül?

El kellett viselni. Erre nem tudok mást válaszolni. El kellett ezt is viselni. Én nagyon korán kaptam Kossuth-díjat. Húszéves voltam, így már fiatalon megtudtam, hogy létezik olyan, hogy Kossuth-díj. Egy induló költő azonban nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, hogy megjelenjen. Hogy legyen kötete. Hogy mi lesz a további sorsom, azt itt az utca végén tudtam meg, Veres Pétertől, akiről ma szintén nagy a hallgatás, pedig egy igen nagy jelenség volt. Az utcán futottunk össze, megveregette a vállam, majd közölte, hogy valami nagy öröm fog érni. Hát ez volt a Kossuth-díj, amit Révai József adott át nekem, és ami nyilván sok irigyemet is hozta. (...)

Milyen ember volt Aczél György az ön szemében?

Aczél György egy nagyon jó ember volt. Akinek tudott, segített, bárkit fogadott. A többi író is rendszerint engem küldött hozzá kéréseikkel, amiért én, bevallom, mérges is voltam. Még testvér-barátomra, Nagy Lászlóra is, aki szintén hozzám jött, hogy nem vették fel az unokahúgát az egyetemre, beszéljek Aczéllal. Miért pont én? Ő is ugyanúgy felmehetett volna, ők is tegező, jó viszonyban voltak. Mert, hogy neki »a kérés nagy szégyen«. Nekem ne legyen az, ha engem küld maga helyett? Pilinszky János is, az angyali természete mellett ellentmondásos helyzetekbe is tudott keveredni. Soha nem felejtem el: kint voltunk Londonban egy íródelegációval, ahol Pilinszky eltűnt. Vissza akartam vinni a szállodába, de ő összeismerkedett egy oxfordi diákkal, akivel bejárták a várost, ittak, majd az utcán kirabolták őket. Semmire nem emlékezett, mindenét elvitték. Arra ébredtem, hogy két hatalmas rendőr jön befelé a szobámba, János kint zokog az asztalnál. Úgy adtuk össze neki a pénzt, hogy haza tudjon jönni.”