Az ellenzék dilemmái – 2.

„És egyébként se ijesztgessen senki azzal, hogy majd visszatérnek a 2010 előtti állapotok. Ha tényleg vissza akarná hozni őket valaki, akkor sem tudná, mert a helyzet radikálisan megváltozott. Azok a mai ellenzéki politikusok, akik akkoriban kormánypártiak voltak, nem látszanak annyira hülyének, mint a Bourbonok, hogy semmit se tanultak és semmit se felejtettek volna, bár lehet, hogy van egy-kettő, őket tényleg ideje lenne kivonni a forgalomból. (És persze, akármilyen szellemes és akármilyen jellemző is Talleyrand mondása, a szó szoros értelmében mégsem igaz: XVIII. Lajos bizony nem pont úgy folytatta, ahogyan szegény XVI. Lajos csinálta – lehet, hogy nem felejtett, de valamennyit azért tanult.)

Az elhatárolódásnak mindamellett radikálisnak és keménynek kell lennie. A korrupcióról világosan ki kell mondani, hogy ami abból tényleg volt (mert ma már a hírhedt nokiásdoboz is inkább csak legendának látszik), azt ma is föl kell tárni és meg kell büntetni. A maffia- és kémügyekről ki kell mondani, hogy mindent a nyilvánosság elé kell belőlük vinni, s ha vannak felelősök, tegye a dolgát a rendőrség, az ügyészség és a bíróság; derüljön ki, csakugyan bűnösökről van-e szó, vagy szerencsétlenkedő balfácánokról. A 2006-os rendőri eljárásról, mely a dühöngő csőcselékkel szemben alapvetően indokolt, de alkalmasint mértékét vesztett volt, szintén ezt kell kimondani: ha vannak még felelősségre nem vont bűnösök, vonják őket felelősségre. A 2004-es népszavazásról azt kell kimondani, hogy habár látni lehetett: a meghirdetett cél megvalósíthatatlan (a határon túli magyarok a mai állampolgárság és választójog birtokában sem tudnak a nemzet részévé válni, hiszen a nemzet nem más, mint tagjainak ténylegesen együttélő politikai közössége), minden jel arra mutatott, hogy a jobboldal egyszerűen szavazatokat akar vásárolni, így a kezdeményezést nemigen lehetett támogatni; mára azonban visszavonhatatlan fait accompli lett belőle.”