Európai Bábel

„Az EU egyik hivatalos nyelve az unió több tagállamában regionális nyelv, ilyeténképp tagállami hatáskör a nyelvi jogaink szabályozása Romániában, Szlovákiában, Szlovéniában, Ausztriában és Horvátországban; Szerbia nagyon igyekezne befelé, tehát félig-meddig idevehetjük, Ukrajnáról pedig nem tudni, éppen merre tart. Mindenesetre az összes felsorolt állam ratifikálta és elvben életbe léptette az európai nyelvi kartát. De csak elvben. Ausztriát leszámítva fiatal államokról van szó, amelyek turbóüzemmódban építik a nemzetállamot. (A nyelvi jogok tekintetében példaértékű kivétel Szlovénia.) Az elmúlt szűk negyed évszázadban egész kormányzati politikák épültek a „magyar kártya” kijátszására elsősorban Szlovákiában és Romániában; Szerbiában a legutóbbi időkben kezdték mosdatni a szerecsent, Kárpátalján pedig a tavaly elfogadott ukrajnai nyelvtörvény életbe léptetésére többnyire hiányzik a politikai akarat.

És erre mit lép az EU? Az eddigi gyakorlat szerint csak a szokásosat: néhány évente felmérik az európai nyelvi kartát ratifikáló országokban a nyelvi jogok állapotát, ajánlásokat fogalmaznak meg, melyeket az adott ország vezetői sűrű bólogatások között nem tartanak be, hiszen ők is tudják, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelvek védelme tagállami hatáskör, és erre még Viviane Reding is figyelmezteti alkalomadtán a magyar EP-képviselőket, ha szóvá teszik a szlovákiai vagy romániai jogfosztásokat.

Fura fintora a sorsnak, hogy az ominózus Tavares-jelentés alapján az európai parlamenti képviselők ismét kezdik érteni a nemzeti kisebbségek fogalmát, hiszen abban szó szerint az emberi jogok közé sorolják a nemzeti kisebbségek közé tartozó személyek jogait, és továbbra sem a bevándorlókért aggódnak.”