Eper vs. Médiatanács: a kvótákkal csak baj van

A kvótákkal mindig csak a baj van. Erre világít rá az Eper Rádió esete is, amelyet azért marasztalt el nemrégiben a Médiatanács, mert nem tartotta be a magyar zenékre előírt 50 százalékos játszási arányt. Hogy mi számít magyar zenének, főleg, ha instrumentális, azt sajnos a Médiatörvényben nem sikerült egyértelműen meghatározni. Így nem meglepő, hogy a rádió főszerkesztője berágott, és paprikás hangú levélben válaszolt a hatóságnak. Az valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy ha nem tetszik egy törvény, akkor nem feltétlenül az azt végrehajt(at)ó hatósággal szemben kellene megkezdeni a cicaharcot.

Az Első Pesti Egyetemi Rádió (közismertebb nevén Eper) az ELTE BTK oktatási célú, nem nyereségérdekelt rádiója, amelyet Hargitai Henrik főszerkesztő és néhány lelkes – vagy épp kelletlen, de látszólagos potya-kreditre ácsingózó – fizetés nélkül „dolgozó” egyetemi hallgató működtet. Mivel a diákok menet közben tanulják meg a műsorkészítés csínját-bínját (már ha megtanulják), így a rádió profiljához kikerülhetetlenül hozzátartozik az amatőrizmus. A diákok által összefabrikált műsorok mellett a rádió egyetemi előadásokat és zenét közvetít.

A Médiatanács május végén kelt határozatában kötelezte a rádiót, hogy adjon magyarázatot a március elején egy hét alatt gyakran előforduló műsorszünetekre, valamint közölje, hogy a kérdéses időben játszott zenék, milyen arányban minősülnek magyar zeneműnek. Ennek a meghatározása azért nem egyszerű, mert – mint Hargitai Henrik válaszleveléből kiderül – az érintett zeneművek jórészt művésznéven futó DJ-k instrumentális számai, így nem tudja minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy azok magyarok, erre csak a kiadóból következtet. Miután a médiatörvényből a magyar zenemű meghatározásánál tavaly nyár óta már nem az előadó(k) nemzetisége, hanem kizárólag a dal nyelve releváns, az instrumentális zenékre csak az a gumiszabály vonatkozik, hogy az magyar, „amely a magyar kultúra vagy Magyarország által elismert valamely nemzetiség Magyarországhoz kapcsolódó kultúrájának részét képezi.”

Persze ha ezt a szabályt szigorúan vesszük, ennyi erővel instrumentális zenében csak az lehet minden kétséget kizáróan magyar, amelyik mondjuk nyilvánvalóan felismerhető népzenei motívumokat tartalmaz. Hiszen az átlag hallgató – és valószínűleg a Médiatanács – sem tudja például, hogy mennyiben lehet magyar/magyaros egy instrumentális power metal szám, egy adag savazós techno vagy szétcsavart dubstep – nem mintha lenne értelme e kategóriának ezekben a stílusokban. Másfelől viszont tágabb értelmezésben már az is megalapozhatná a magyar kultúrához tartozást, hogy az adott zeneszámot magyar művész írta vagy játszotta.

A zenészek nemzetiségére kifejezetten utaló kitételt viszont épp az EU vetette ki a Médiatörvényből – derül ki az Index riportjából, ami arra is rámutat: ha a rádió rámondja valamelyik számra, hogy magyar, akkor a tapasztalatok szerint a Médiatanács nem kekeckedik, ha kijön a magyar zenékre előírt 50 százalékos kvóta. Vagyis az Eper Rádió az őszinteség hibájába esett – sajnos úgy tűnik, ilyesmi lehetséges. Ugyanis minden jel szerint, ha a belga DJ esetleges magyar felmenőire tett cinikus utalgatás helyett egyszerűen rámondja a zeneszámra, hogy magyar, akkor azt a hatóság csont nélkül elfogadta volna.

Így viszont a Médiatanács egy újabb határozatban megállapította a jogsértést és felhívta az Eper rádiót a továbbiakban jogszerű magatartás folytatására és a jogsértésektől való tartózkodásra. Érdemes hangsúlyozni: semmiféle szankciót nem szabott ki. Így viszont kissé eltúlzottnak tűnik a történet – Hargitai Henrik levelébe is implicite belefoglalt – olyan értelmezése, miszerint a Médiatanács aljas módon rászállt erre a csekély hallgatottságú, önkéntes alapon működő kis amatőr rádióra, mert nincs jobb dolga, mint hogy tönkreverje az értékteremtő közösségi rádiózást – ahelyett, hogy a kereskedelmi tévék kibeszélőshow-jait büntetgesse. (Egyébként ezt is meg szokta tenni.)

Kétségtelen, hogy rossz a szabályozás: nem csak azon a ponton, amely a magyar zenemű fogalmát határozza meg, illetve ami a Hargitai szerint „indokolatlan és aránytalan” adatszolgáltatási kötelezettséget írja elő. Már eleve – és az instrumentális számokkal kapcsolatban még hangsúlyosabban – felvetődik a kérdés: mi szükség van egyáltalán (az EU-s irányelvnek való megfelelésen kívül) a magyar zenei kvótára? Amilyen minőségű magyar zenét ugyanis a mainstream rádiókban általában hallani lehet, azokra szívem szerint nulla százalékos kötelező kvótát írnék elő, ha már ennyire szeretjük a kvótákat. A kisebb, alternatív zenei profilú rádiók pedig – mint ahogy az Eper példája is mutatja – nagyon gyakran olyan zenét játszanak, amelyről nem lehet hallásra megállapítani, hogy magyar-e: így viszont ez nem is releváns.

A magyar zenék kötelező játszási arányával egyébként sem lesz kint a szakma a gödörből, mert egyik zenész sem fog abból meggazdagodni, hogy lejátszotta a rádió valamelyik számát. Sőt, manapság, a torrentoldalak virágzásának korában még csak a lemezeladásból sem. Talán az egyetlen megoldás erre az lenne, ha a teljes felnőtt lakosság számára koncertlátogatási kvótát írnánk elő.

Rossz törvényi szabályozás esetén azonban felesleges az azt végrehajtó hatósággal szemben pattogni, hiszen nem jogalkotó szerv, így nem is írhatja át a médiatörvényt. (Ez olyan, mintha a NAV-nál reklamálna valaki, hogy túl magas az SZJA-kulcs, ezért nem akar adót fizetni.) Ha az Eper Rádiónak tényleg van esze, akkor nem ezt teszi, hanem eleve a határozat alapjául szolgáló törvény ellen lázad, amennyire lehet: aláírásgyűjtés, mozgalomszervezés, alapjogi biztos, és így tovább.