Blöff vagy művészet a borkóstolás?

„Azért abban kiegyezhetünk szerintem, hogy a borkóstolás nem egzakt tudomány. Nincsenek benne egyenletek, állandók, nincs egyezményes jelrendszere, és ami biztos még az átlóját sem lehet kiszámolni. Természetesen vannak olyan szófordulatok, bevett szókapcsolatok, amelyekkel egy laikus társaságban lebukás nélkül brillírozhatunk. A vörösbor esetében ilyenek például a piros bogyós gyümölcsökre, lekvárra emlékeztető jegyek, vagy fehérboroknál a szippantással kiérzett citrusok, levegőztetés hatására előbújó füves, bodzás illat.

Mindenkinek van valamilyen heppje, én például kóstolóink első részében,- mivel szeretem hallatni a hangomat, ezért általában úgy húsz perc után- mindig leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó megjegyzéseket fűzni a bor ízéhéhez, senkinek nem fogom megmondani mit kell/kellene beleérezni egy-egy pohárba, hisz ez teljesen egyedi. Beszélhetek én arról, hogy ebben és ebben itt és itt még egy kis licsit is lehet érezni, ha a páciens éppen nem ismeri ezt az egyébként hazánkban nem elterjedt gyümölcsöt, melyet az aromakorongon az egzotikus gyümölcsök között kell keresgélnünk. 

Jogos a kérdés, hogy akkor mégis mivel ütöm el azt a röpke másfél- két órát, amit egy 6 boros kóstolósor alkalmával szoktam beszéddel tölteni. Igazából minden mással. Elmesélem a borász, a szőlő, a borfajta történetét, készítési eljárásait, mesélek kicsit a filoxéra vészről, a Tűztorony és a Kékfrank legendájáról. Elmesélem miért ilyen színű a rosé, mi az a hideg steril eljárás, hogyan és miért kell némelyik pezsgőt degorzsálni, néha arról is szót ejtek miért nem szeretek szüretelni.”