Kisebbségből többségbe (?)

Milyen okok és célok játszhatnak közre egy kárpátaljai magyar fiatal ama, szabad akaratából hozott döntésében, hogy otthon marad?

Nyilván több választ lehet adni a kérdésre. Egyrészt a legegyszerűbb ezt tenni, mert nem kell választani, mert eleve adva van, dönteni sem kell és bizonyára ez a természetes. Hosszú ideig én sem akartam eljönni, úgy éreztem mintha ott nekem dolgom lenne. Csak azután egy folyamat végén fordulat állt be, ami után az olyasmit mint szolgálat, hivatás már nem tudtam elfogadni. Nem is hiszem – bár nyilván nem szerencsés általánosítani –, hogy ezt a fajta életfelfogást az én korosztályomtól sokan komolyan vennék. Teszem azt, hogy kötelező otthon maradni, mert az ún. magyarságért kell munkálkodni. Nem hiszem, hogy ez lenne az igazi motiváció. Inkább az játszhat szerepet, hogy így egyszerűen nem kell döntéseket hozni, nem kell nekivágni a bizonytalannak. Persze ezzel nem akarom azt tagadni, hogy lehet ott is értelmes dolgokat csinálni, de azt hiszem, hogy eléggé perspektívátlan az az élet. Olyan szempontból, hogy nem tudnak a fiatalok szülői segítség nélkül, saját lábukon megállni. Például Ungváron, ahol mi is élni szerettünk volna, hosszú ideig reményünk sem lett volna stabil anyagi hátteret teremteni. '88-89-ben már egy lakásra körülbelül 100 évet kellett volna várni. Abban az esetben nem, ha az ember egy jó helyre megy el dolgozni, például vámosnak.

De talán az ottmaradásról jobb lenne olyan embert megkérdezni, aki valóban ezt tette. Azért, hogy ne én mondjam, hogy azért jönnek el, mert kényelmesebb; ez nem igazán fair.
Egy fiatal kárpátaljai magyar értelmiségi házaspár – úgy is mint társadalmi kategória – egy számára elérhető fizetésből ma nem tud megélni?

Mielőtt eljöttünk, én havi 180 rubelt kerestem, és az ungvári albérletünk 100 rubelbe került. A megmaradt pénzből megélni szülői támogatás nélkül nem lehetett. Tehát elkerülhetetlen, hogy az emberek – a kis keresetüket kiegészítendő – Szabolcsba átjárjanak piacozni.

'89 előtt volt az egésznek mégis egyfajta romantikája. Durayt olvastunk, együtt kirándultunk, népdalokat énekeltünk, jól éreztük magunkat, ez közösségi élményt nyújtott. Volt egy viszonylag széles baráti körünk, többek között színjátszó csoportot csináltunk. Ez feldobta az embert. A KMKSZ diákmozgalmának – amelynek munkájában én is részt vállaltam – kellett volna ezt folytatnia. A közösségi élmény azonban nem tudott állandósulni, a KMKSZ alapvetően más irányba ment e1, végül politikai szervezet lett be1ő1e. Nagyon sok visszássággal együtt egy év után láttam, hogy kezdenek másról szólni a választmány vitái, mint amit én elképzeltem. Egyik legkedvesebb élményem az volt, amikor egy választmányi tag előállt, s azt mondta, hogy a KMKSZ- tagnak a magánéletével is a magyarság érdekeit kell szolgálnia, vagy hogy vezessük be az eskü intézményét.

Én mással kezdtem e1 foglalkozni. '89 telén hosszú időre kórházba kerültem. Kiválóan alkalmas volt ez az időszak valamiféle elmélyülésre. Ekkor már más válaszokat adtam ugyanazokra a kérdésekre, sőt, másmilyen kérdéseket kezdtem feltenni.

A kisebbségi politizálásba nem is akartál beszállni?

Ez nem olyan egyértelmű, az igazság az, hogy engem akkor már nem is hívtak. De ez spontán történt, mindkét fél szerepet játszott ebben. Sohasem voltam igazán politikus alkat.

De valamikori alapítóként azt csak látod, mi a célja, értelme a kisebbségi – etnikai – alapon való politizálásnak?

Biztosan van rá szükség. De ne menjünk bele olyan kérdésekbe, hogy mi az, hogy magyarság vagy, hogy az azt alkotó egyedeknek szükségük van-e ilyen fajta képviseletre. Talán van. De az, hogy a legfőbb probléma az lenne, hogy legyen magyar helységnévtábla, az nekem furcsa volt; vagy hogy legyen több magyar iskola, anélkül, hogy valaki végiggondolná, hogy kik fognak tanítani ezekben, folyton annak örvendeni, hogy itt vagy ott felavattak egy emléktáblát és sírva elénekelni a székely himnuszt. Egy szerkesztőnek mondtam annak idején, hogy talán nem ilyen könnyes tudósításokkal kellene telerakni az újságot, hanem a problémákkal foglalkozni. A válasz az volt: valaminek örülni is kell. Én meg úgy éreztem, hogy nem ezek a legnagyobb örömeim. Sok olyan embert kellett volna szeretni, akik ma azért jók, mert váltani tudtak. Ez sem ment.

Vannak olyan kisebb csoportok vagy magányos emberek, akik a közéletről, a kisebbségi társadalomról másképpen gondolkodnak?

Nyilván, de többnyire magányosak. Csoportokról nem tudok. A KMKSZ-en belül és kívül is vannak olyanok, akik nem teszik magukévá ezt a matyóhímzéses gondolkodásmódot.

Hol vannak most ezek az emberek, többnyire otthon vagy eljöttek?

A politizálók közül, azt hiszem, hogy nagyon kevesen jöttek el. Inkább a szakértelmiségre, orvosokra, tanárokra jellemző. A magyar iskolák, az oktatás számára ez minden bizonnyal érvágás. Ezek az emberek egyfelől azért jöttek el, mert érezték, hogy itt többet tudnak kihozni magukból, másfelől egzisztenciális meggondolás vezette őket.

Melyek a kisebbségi társadalomnak azok a jellemzői, amelyek a kárpátaljai közhangulatot, attitűdöket, emberközi kapcsolatokat megkülönböztetik a magyarországitól?

Azt hiszem, a leginkább az jellemző, hogy az emberek úgy elvannak maguknak. Ungváron, ahol kb. 10 000 magyar él, az első KMKSZ- gyűlésre is csak nagyon kevesen jöttek el. Nem igazán vannak meg a közösségi élet formái. Az olyan társaságok, mint például a József Attila Alkotóközösség, elég szűk kört mozgattak meg. Nem jellemző az, hogy a legjobbak oda eljöttek volna, de sajnos „a legjobb” önmagában is kevés van, de érdekes, ők meg tudtak maradni otthon. A tanárok is úgy elvannak, nyilván anyagi okok motiválják őket, hogy nem igazán foglalkoznak a szellemi élettel. Ők is a piacra járnak. Személyes példám az, hogy ’90-ben, amikor a Kárpátontúli Ifjúság című lapnál dolgoztunk, az egész szerkesztőség – a főszerkesztőtől a szedőkig – részt vett egy lengyelországi bevásárló úton. Vittük a nagy halom kockás füzetet, a vodkát, onnan más árut hoztunk, azt eladtuk, s így jutottunk plusz pénzhez.

Az emberek tehát hasonlóképpen atomizálódnak, mint Magyarországon. Mennyi az, amit Kárpátalján meg tud valósítani magából egy ilyen írogató, bölcsészfajta ember, mint Te?

Maradjunk az én esetemnél. Azt hiszem, különösebb erőbefektetés nélkül lehettem volna újságíró. A kérdés csak az, hogy érdemes-e ott újságírónak lenni, ahol nincsen jó újságíró. Ez nem azt jelenti, hogy más területen sincsen minőség. Van néhány jó költő. De onnan nem lehet bekapcsolódni, vagy legalábbis nagyon nehéz a magyar kulturális élet vérkeringésébe. Nem jutnak el az újságok, számos olyan könyv, jó film van, amit én nekem ott egyszerűen nem állt módomban megismerni. Az ottani viszonylatban, úgy gondolom, nem írtam rossz dolgokat. Miután átjöttem, egy idő után már úgy láttam, hogy azok az írásaim bűn rosszak; alacsonyabb ott az igényszint. Kevesebbet kell teljesíteni ahhoz, hogy az ember jónak tűnjék. Ez a kettős mérce engem mindig bosszantott. Van ami ott még jó, s itt már semmit nem ér.

Mi változott meg alapvetően az életetekben azután, hogy áttelepedtetek Magyarországra?

Két bőrönddel érkeztünk meg, s amúgy nem volt semmink. Azt viszont tudtuk, hogy ez nálunk végleges döntés volt, nem megyünk vissza. Talán kényszer volt, úgy éreztük, hogy itt több esélyünk lehet. Most segítség nélkül, viszonylag elfogadható szinten tudunk élni, s ez is valami. A céljaimról: azt hiszem, hírlapírni szeretnék, lehetőleg jól.

A mai napig úgy érzem, hogy bár onnan eljöttünk, ide még nem érkeztünk meg teljesen. Van egy szűkebb, illetve egy tágabb baráti körünk, de érdekes módon az nagyobb részt itt élő korábbi barátainkból és máshonnan ideszármazott magyarokból áll. Nem kerültünk be itteni társaságba. Sokáig teljesen idegenül éreztem magam. Eszembe jutott az az érzés, amikor '87-ben másodszor voltam Magyarországon; leszálltam a debreceni pályaudvaron, s úgy éreztem, hogy senkihez és semmihez nincs közöm itt, idegen vagyok. Egy ideig szinte féltem bemenni a boltba, mert tartottam tőle, hogy valamit rosszul kérek. Még '82-ben történt, hogy csokibevonatú jégkrémet szerettem volna venni. Ez Kárpátalján egyszerűen csokis fagyinak hívják, ezért úgy kértem, és nem értették, hogy mit akarok. Ez nagyon nyomasztott. Magyarországon magyarországinak akartam látszani. Egy fél év telt el, amíg az utcákon kezdtem egy kicsit otthonosan érezni magam. De még mindig kinn is vagyok, benn is vagyok.

Ezt a kinn és benn lét kettősséget tudatosan választod, ápolod, vagy ez spontán alakul így?

Sokszor úgy érzem, hogy teljesen elszakadtam az otthoni világtól. Gyakran előfordul, hogy nem értem azokat a dolgokat, amiket az otthoniak mondanak, vagy nem értem az érveiket, gondolkodásmódjukat. Más rugóra jár már egy kicsit az agyuk, mint az enyém. Ez persze nem jelenti azt, hogy én magasból tennék rájuk. De ugyanakkor az sincs, hogy én ott is, itt is lenni szeretnék; én itt akarok lenni teljesen. Nem szándékozom Magyarországon – elsősorban – kárpátaljainak látszani. Csak annyira akarok kárpátaljai lenni, amennyire az vagyok, amennyire eleve adott.

Milyen alapvető jelentéseit érzed, látod magad körül annak, hogy hogy határon túli magyar(ság)?

Ami a médiát illeti, úgy tűnik, hogy ez egy érvrendszer részét képezi; az, ahogyan a határon túli magyarokról írnak, mind a két oldalt jellemzi. Ebben a megjelenítésben szegény, szerencsétlen emberek vannak, akik őrzik, védik a magyarságukat. Nem érzek alapvető különbséget ebben a tekintetben a médiában különben uralkodó kétszellemi irányzat között. A Magyar Hírlapból sem hiányzik a pátosz, amit én a legkevésbé szeretek. A Panorámával kapcsolatban persze egyértelműbb a helyzet: a tényszerűségnek a szikráját sem tudom felfedezni abban, ahogyan Kárpátaljáról tudósítanak. Már amikor a remegő hangú műsorvezető megjelenik a képernyőn, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy kikapcsoljam a tévét. A közelmúltban egy, a Magyar Hírlapban megjelent cikk is tele volt pongyolasággal, ami talán ugyancsak egy prekoncepcióból fakadt. A Hírlap kedves újságírója megkérdezi a riportalanytól, hogy Magyarországon megtörtént-e a rendszerváltás. Ezt talán mégsem kéne. Ott lehetne talán keresgélni, hogy mi az oka vagy célja annak, hogy a Panorámát most annyira izgatja Kárpátalja. Mert ennek nyilván célja van. Öt-hat éve még nem igyekeztek ugyanazok az urak Kárpátalját megismerni. Kicsit furcsa az a gyakori interjúkezdés, hogy „most, amikor végre eljutottunk Kárpátaljára is”; hát ez eddig sem volt lehetetlen, még ha nehezebb is. Mert eljutottak nyelvészek, egyetemi tanárok az Ungvári Egyetemre. No, de itt egy divatjelenséggel kell számolni.

Tapasztalatod szerint ez a kisebbségi divat mennyire talál befogadókra ma Magyarországon?

Az én környezetemben egyrészt kárpátaljaiak vannak, tehát olyanok, akiknek a tájékozódáshoz nem kell a Panorámát nézni; a környezetem másik részét – gondolok a munkahelyemre – nem érdekli a Panoráma, mivel alapvetően más a beállítottsága.

Olyan emberként, aki maga is ír, hogyan látod, mit kellene, illetve mit lehetne tenni azért, hogy tény- és valószerűbb kép jelenjék meg Magyarországon a határon túli magyarokról?

Először is az ott élőknek kellene írniuk tudósításokat. Elképzelhetőnek tartom, hogy csak idő kérdése az, hogy kialakuljon egy olyan rendszer, amelyben elfogadható információ jut el ide, bár a Panoráma-stílusra még, azt gondolom, hogy elég sokan vevők; az emberek szeretik hősnek érezni magukat. Ugyanakkor a másik oldalon ott vannak azok a jó lapok, amelyek meglehetősen közömbösek a téma iránt. Valami kompromisszumot kellene találni a két megközelítés között, mert a probléma adott, mindenképpen 15 millió magyar van.

Gazda Albert 1966-ban született Kárpátalján, Técsőn. 1990-ben az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Dolgozott a Kárpátontúli lapnál, egyik alapítója volt a Karpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek. Két éve családjával Budapesten él. Jelenleg a Magyar Narancs korrektora. Publicisztikai írásai 1991 novembere óta jelennek meg az Élet és Irodalomban.